Nagy kihívás elé állította nemcsak a református egyházat, de általában a történelmi magyar egyházakat a román alkotmánybíróság döntése, mely szerint alaptörvénybe ütközőnek minősül az eljárás, hogy a vallásórát nem igénylő nagykorú diáknak, illetve a kiskorú tanuló törvényes képviselőjének írásban kell kérnie gyereke felmentését az iskolai vallásoktatás kötelezettsége alól. A döntés tulajdonképpen a tanügyi törvény egyik cikkelyét nyilvánította alkotmányellenesnek, de ugyanez a határozat megerősítette a jogszabály egy másik cikkelyét, mely szerint a vallás, mint tantárgy, az iskolai törzsanyag része. A diákoknak, létszámuktól függetlenül, biztosítani kell azon alkotmányos jogukat, hogy részt vegyenek a saját felekezetük vallásóráin.
Amikor először olvastam a tanfelügyelőség által kiküldött körlevelet a vallásoktatás tárgyában, a vallásszabadságot kimondó 1568-as tordai országgyűlés jutott eszembe, melyre oly büszkék vagyunk. Aztán találtam néhány vallásszabadságot biztosító nemzetközi egyezményt is, például az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát, melynek 18. cikkelye kimondja: „Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak mind egyénileg, mind együttesen, mind nyilvánosság előtt, mind a magánéletben, oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.” A gondolat és a hit a jog számára érinthetetlen. Viszont a gondolat közlése, a hit megvallása az, ami a szabályozás tárgya lehet. A törvénynek pedig garantálnia kell az ember személyes döntéseinek zavartalanságát, vagy biztosítania kell az eszmék szabad áramlását.
Az említett alkotmánybírósági határozat az iskolai vallásoktatás vonatkozásában nem hozott változást: nem változott meg sem az órák száma, sem a tanterv. A vallás a törzsanyag része maradt, tehát szerepel a kerettantervben meghatározott óraszámú tantárgyként. A gyerekek legjobb esetben nem érzékelnek semmit. Az oktatási folyamat ettől nem sérült – viszont bizonytalanságot és néhol felháborodást okozott az oktatási minisztérium körlevele, amely kissé felborította az iskolai rendet. Ugyanis épp azokban a napokban kellett a vallásoktatás tárgyában kimutatásokat készítenünk, amikor zajlott a VIII. osztályosok próbafelvételije.
A tanügyminisztérium utasította a megyei tanfelügyelőségeket, hogy március 6-ig minden iskolában össze kell gyűjteni, és egy országos integrált információs rendszerbe be kell vezetni a kiskorú diákok esetében a szülők által kitöltött típusnyomtatványokat, amelyekben jelzik, szeretnék, hogy gyerekeik felekezetük szerinti vallásoktatásban részesüljenek. Ugyanezt a már nagykorú diákoknak személyesen kellett megtenniük. Tehát lényegében a törvény logikája változott: eddig csak azoknak a szülőknek kellett írásban nyilatkozniuk, akik nem kívánták és nem igényelték azt, hogy gyermekeik az iskolai vallásoktatásban részesüljenek, mostantól viszont azoknak kell nyilatkozniuk és kérvényezniük, akik szeretnék ezt. Látszólag nem vészes, de lényegében nagy a különbség a két szabályozás között. Ha ugyanis minden évben meg kell tenni ugyanezt, lehet, hogy kényelemből vagy unalomból, emberi gyarlóságból egyszer csak elmarad. Kár lenne.
A vallásóra az iskolai oktatásban tantárgyként szerepel, ezért elsősorban bibliaismeretet tanítunk, de természetesen, nevelünk is. Hozzájárulunk a gyermekek vallásos, illetve lelki neveléséhez. Általános iskolában nyolc éven át fejlesztjük képességeiket, így fokozatosan kialakul a gyermek értékrendszere és személyisége. A keresztyén nevelésnek értéket átadó, értékrendet kialakító szerepe van. Lelki nevelésünk célja, hogy ebben a folyamatban olyan hatások érjék közvetve vagy közvetlenül a gyermeket, amelyek képessé teszik majd az értékfelismerésre, hogy aztán később ő maga erősítse és alakítsa értékteremtő készségeit is.
A vallásoktatás által az iskola és ezen belül mi, vallástanárok, igazgatók, a szülők, az egyház 1990 után nagyszerű lehetőséget kaptunk, eszközt, amivel elültethettük keresztyén értékeinket gyermekeink szívébe, és ezért mi hálásak vagyunk. Hiszem, hogy szolgálatunkkal nemcsak a gyermeknevelés kultúráját gazdagítottuk, hanem behoztuk az iskola falai közé is az örömhírt, az evangéliumot, mert tudjuk: az evangélium ennek a világnak szól.
Ma már ismerjük azt a kimutatást, amely szerint Háromszéken a szülők csaknem 90 százaléka kérte, hogy gyereke részesüljön az iskolai vallásoktatásban. Ezért bízom népünk és a szülők bölcsességében – főleg az édesanyákéban, akik megtanítják gyermekeiket imádkozni, és jól tudják, milyen csodálatos hitünk szerint élni –, semmilyen törvényes rendelkezés nem fog gátat vetni annak, hogy gyermekeink megismerjék azokat az értékeket, amelyek által később hasznos tagjai lehetnek nemcsak az egyháznak, hanem az egész társadalomnak.
Bocz I. Rita vallástanár
