A harangöntés látványa szokatlan hasonlattal a pünkösdi Szentlélek kettős tüzes nyelvét juttatta eszembe. Mert arra gondoltam, hogy bizony egy harangnak is lelke lesz valahogy. Amikor Jézust kérték, hogy hallgattassa el az őt dicsőítő tanítványokat, azt mondta, ha ezek elhallgatnak, akkor a kövek fognak beszélni. Mert beszél bizony egy épület, beszél egy harang egymagában is. Hiszen épített örökségünk gyöngyszemei nem csupán a szépségük vagy pazar stílusuk miatt nőttek hozzánk, lettek a sajátjaink, hanem mert bennük van régi jó emberek, testvérek álma, jóindulata, áldása, az ő lelkük. Ezért felbecsülhetetlen az értéke mindennek, ami megszentelődik az építők lelkével és imádságával.
Így jártunk mi is a sepsiszentgyörgyi Gyöngyvirág utcai gyülekezetben: megszerettük a gondolatot, és ahogy telt az idő, ahogy imádságos énekléssel lestük a csodát, ahogy formába került a tüzes anyag, lassan hozzánőtt lelkünkhöz. Aztán bevittük a gyülekezet imádságoshelyére. Több hónapon át csodáltuk, és tervezgettük a jövendőt. Ott voltak harangjaink a bibliaórán, imaórán, együtt ifjainkkal, gyermekeinkkel. Nem csoda, hogy amikor kivitték onnan, hogy rendeltetési helyükre kerüljenek, elszorult az emberek szíve.
Valamikor egy idős bácsi egy megsárgult képet mutatott a háború idejéből, amikor templomuk harangját leemelték. Ő is, mint kisgyerek, rajta volt a képen, és nem értette, miért sírnak az emberek. Később megértette, hogy mit jelent egy harang, ha a közösség a lelkébe fogadja. Szívük együtt dobbant vele, kísérte őket imádságos hajnalon, déli tűző napon, fáradságos munka után, csendes kolompszó mellett pedig édes simogatás volt. S mert valakinek búcsúztatni is kellett az elhunytakat, ugyan kik tehették volna ezt jobban, mint a harangok? – Isten angyalai, az édes vigasztalók. Kik mentek a csatába? Kik szálltak alá Isten tornyaiból a szegény föld sarába? Kik törték meg zivatarok és villámok haragját? Ők, a harangok. Bizony, régen „dörögtek a hídfőn a székely harangok” – és amikor harangjaink épülő templomunk tornyában megszólaltak, úgy éreztük, valamit visszaadtunk Isten tornyainak az ő kegyelméből. Az embereknek pedig valami nagyon fontosat adhattunk. A reményt, hogy harangjaink értünk szólnak, és azt zengik: Nem mondott le rólunk, velünk van a Gondviselő Isten!

Bancea Gábor