E hónap végéig még megtekinthető a budapesti Magyar Természettudományi Múzeum Szóra bírt csontjaink című vándorkiállítása Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban. A Lovagteremben és a Toleranciateremben berendezett tárlatot eddig mintegy négyezren tekintették meg – tudtuk meg Bartha Zonga múzeumpedagógustól. Iskolás csoportok jócskán érdeklődtek, hetente átlagosan hat osztály tekintette meg a kiállítást, az iskola másként hetén harminc. A látogatók nagyra értékelték a látottakat, hallottakat, embertani ismereteik alapos kiegészítését jelenti. Alábbi összeállításunkban a tárlat tájékoztató anyagából válogattunk.
Embertani kutatások Székelyföldön
Az első antropológiai vizsgálat a Magyarországra telepített bukovinai székelyek körében történt. A hadikfalvi székelyek szem- és hajszínét Malán Mihály vizsgálta, eredményeit 1942-ben tette közzé. Eszerint abban az időben a férfiak és a nők többsége világos szemű volt: minden negyedik ember kék, minden második kevert szemszínű. A népesség alig egyötöde bizonyult pigment-dús, azaz barna szeműnek. A hajszínben ezzel ellentétes képet talált: a népesség túlnyomó többsége barna hajú volt (88 százalék), csupán három százalék volt a világos, nyolc százalék a sötétszőke hajúak aránya. A hadikfalvi székelyek a hajszín alapján nem térnek el a többi magyar népességtől, a szemszínben viszont gyakoribb náluk a kevert jelleg.
Hat székely falu – Agyagfalva, Bögöz, Csíkbánkfalva, Csíkszentgyörgy, Gidófalva és Sepsibodok – lakóinak elemzése alapján a koponya és a testmagasság tekintetében a székelyek és Nyugat-Magyarország, elsősorban a Rábaköz ma élő lakossága nagy mértékben hasonló. A kutatók úgy vélik, a hasonlóság antropológiai bizonyítéka annak a jól ismert vélekedésnek, hogy a székelyek a X–XI. században a határokat, elsősorban a nyugati határszélt védték, majd a magyar királyok innen telepítették át őket Erdélybe a XII. század elején.
Genetikai kutatások
Tizenegy magyar népesség – köztük moldvai csángók és székelyek – génfrekvenciáját vizsgálva kiderült, hogy a klasszikus genetikai markerek alapján a mai magyar lakosság tizenhárom százaléka hordoz uráli gént, és a ma élő magyar népességben a moldvai csángók őriztek meg legtöbbet az ősi finnugor és iráni genetikai jellegekből.
Az Y kromoszóma (apai ági) és mitokondriális DNS (anyai ági) vizsgálatok megállapították, hogy a budapesti és a csángó népesség anyai ági genetikai hasonlósága igen jelentős. Sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint bármely más népre. A köztük levő kis eltérés oka egyrészt a budapesti népességben található nagyobb heterogenitás, másrészt a csángók elszigeteltebb életéből adódó genetikai sodródás és alapító hatás. Mindkét magyar népesség genetikai összetétele közelebb áll Európa indoeurópai nyelvcsaládba tartozó népeihez, mint a finnugorokhoz vagy a törökökhöz.
Az apai ági vizsgálat meglepő eredményt hozott. Az Y kromoszómán mintegy 4440 évvel ezelőtt létrejött egy olyan pontmutáció, amely a magyart kivéve különböző mértékben minden mai finnugor nyelvű népességben kimutatható. Ezzel ellentétben egy másik polimorfizmus a finnugor nyelven beszélő népek közül csak a magyarban fordul elő (a budapesti mintában 18, a csángóban 38 százalék).
Kiderült, hogy a ma élő népesség vizsgált mintáiban az európai típusú haplocsoportok dominanciája figyelhető meg: 99 százalék a mai magyar és 97,4 százalék a székely népesség körében. Az anyai ági rokonság eddigi vizsgálata alapján elmondható, hogy a honfoglaló populációban európai és ázsiai típusú mitokondriális genetikai elemek is előfordulnak, de jelentősen több ázsiai típusú elemet tartalmazva, mint a mai magyar és székely minták, mivel utóbbiak a jelenkori európai népességekre jellemző genetikai képet mutatnak.
Erdélyben
A régi székelység kutatásában az első eredmény Laurenţiu Georgescu nevéhez kötődik, aki a Székely Zoltán által kutatott székelypetőfalvi XII. századi temető csontanyagát vizsgálta. Az ugyancsak Székely Zoltán által feltárt zabolai temető embertani leleteit először K. Zoffmann Zsuzsanna írta le. Ilyen előzmények után a Magyar Természettudományi Múzeum Embertan Tárának kutatócsoportja azt a célt tűzte maga elé, hogy egységes kutatási szempont alkalmazásával valamennyi középkori székelyföldi temetőt megvizsgáljon.
A népesség antropológiai arculatának leírásával és összehasonlító antropológiai elemzésével megkíséreltek választ adni a régi székelyekkel kapcsolatos nagy kérdésekre: milyenek voltak a mai székelyek ősei, egységes vagy összetett képet mutatnak-e a vizsgált maradványok, utalnak-e esetleg a székelyek származására, embertani jellemzőik miként változtak az idők folyamán, és hogyan viszonyulnak antropológiai értelemben a magyarság egészéhez.
Középkori temetők
A kutatócsoport a háromszéki XII. századi székelypetőfalvi és zabolai, az udvarhelyszéki kányádi, székelykeresztúri, székelyudvarhelyi, szentábrahámi, a csíkszéki csíkszenttamási, csíksomlyói, valamint a gyergyószéki szárhegyi temető embertani csontmaradványait vizsgálta meg. A nemi, életkori adatokból demográfiai következtetéseket vontak le, a méretek alapján a népesség embertani kapcsolatait vizsgálták. A koponyák jellegzetes morfológiai bélyegeit, illetve a csontmaradványokon is nyomot hagyó betegségeket is tanulmányozták.
Székelypetőfalván a falu délkeleti, Alsóhatár nevű dombján Székely Zoltán, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója tárta fel a XII. század második felében használt temetőt. A megvizsgált egyének száma 277 volt, ebből 99 gyerek és 178 felnőtt. A nők közül legtöbben 20–24 és 35–39 éves koruk között haltak meg. A férfiaknál a halandósági csúcs 35–39 év között volt. A petőfalvi népesség alapvetően az europid típusba tartozott, a koponya hosszú és közepesen keskeny volt mindkét nemnél a legtöbb esetben. Az arcon számos esetben enyhe mértékben ázsiai vonásokat lehetett felismerni. Ez arra utal, hogy a túlnyomórészt europid népesség a története során korábban ázsiai népességgel került kapcsolatba. A férfiak átlagos termete 168,4 cm, a nőké 157,8 cm volt; ez hasonló a korabeli Kárpát-medencei népesség átlagához.
A zabolai Tatárhalmon Székely Zoltán 1969-ben nyolc, 1970-ben további 184 sírt bontott ki. Ezzel a temetőt sikerült teljes egészében feltárni, viszont a csontokat csak 45 felnőtt sírból mentették meg.
A székelypetőfalvi és a zabolai férfiak és nők kis mértékben, de az europidokra jellemző átlagtól minden jellegében a mongolid átlag felé térnek el. A népesség kialakulása olyan területen mehetett végbe, ahol a XII. századot megelőzően a túlnyomó lélekszámú, hosszú koponyájú europid lakosság kisebb lélekszámú ázsiai eredetű lakossággal élt együtt. A mongolidokra jellemző jegyek ritka előfordulása alapján ennek az együttélésnek több generációval, talán több évszázaddal kellett megelőznie a szóban forgó népesség háromszéki megtelepedését. Az összehasonlító embertani vizsgálatok szerint ez a terület a mai Magyarország nyugati pereme és a Morva medence lehetett – amelyek egykor hun és avar szállásterületek voltak. A háromszéki székelyek ennek a területnek a IX. századi lakosságához hasonlítanak legjobban.
A székely népesség eredete
A Székelyföld középkori embertani leleteit vizsgálva az alábbi megállapításokat fogalmazták meg a kutatók: Székelyföld középkori lakossága nem különül el a mai Magyarország területén élt középkori lakosságtól, azaz a székelyek nem képeznek külön etnikumot a magyarságon belül. A vizsgált székelyföldi szériák embertani párhuzamai tekintetében, más szóval az eredetükben eltérnek egymástól. A háromszékiek különböznek a csíki és udvarhelyszékiektől. A háromszékiek rendkívül távol esnek a honfoglaló magyarok vezető, ún. törökös rétegétől. Nagyon határozottan körvonalazható viszont az a földrajzi terület, ahonnan származnak: ez a nyugati magyar határszél, annak is az északi része. Itt lehetett a terület, ahol lejátszódhatott az az etnogenetikai folyamat, amely a koponyákon nyomott hagyott: az europid, hosszú és keskeny koponyájú dunántúli alapnépesség, valamint a hun és avar (esetleg mindkét) bevándorolt ázsiai nép keveredése. Ez az ázsiai elem lehet az alapja a székelyek hitvilágában máig jelen levő hun tudatnak.
Az udvarhelyiek és csíkiak embertani hasonlósági köre ettől alapvetően különbözik, mivel koponyájuk széles és rövid, antropológiailag nagyon eltérnek a dunántúli alapnépességtől. Eredetükről csak annyit állítanak, hogy valószínűleg nem a Dunántúlról valók, hanem olyan területről, ahol az europid alapnépesség rövid koponyájú. A honfoglaló magyarok vezető, ún. törökös rétegével való hasonlóság nem jellegzetes, ennek ellenére ez a kutatási irány megfontolásra érdemes.
A létező sok erdélyi Árpád-kori temető feltárása segíthet a jövőben a fenti kérdések megoldásában.
Hogyan néztek ki elődeink?
Az ember eltűnődik egy-egy koponya láttán: milyen lehetett az egykor eleven emberi arc? A tudomány segítségével ma már bármely ép koponyára visszavarázsolható az eredeti arc. Az arcrekonstrukció első lépéseként gipszmásolat készül a koponyáról. Erre épül vissza a már hiányzó lágyszövet. Az izmokat plasztilinből rekonstruálják, a szemet üveggolyóból, az orrot pedig viaszból. Az arc húsos részét meghatározó helyekre (a koponya 45 pontjára) a lágyrészek vastagságát jelölő töviseket rögzít a szakember. A szemzugokat, a szájszögletet, a száj záródási vonalát és a szájat formáló mimikai izmok eredési helyét hosszú tűkkel jelölik meg.
A kiállítás megeleveníti különböző történelmi személyiségek arcát. Így látható Szent László király, Dobó István egri várkapitány, III. Béla magyar király és felesége, Antiochiai Anna, Janus Pannonius pécsi püspök, humanista költő, Rotterdami Erasmus, gróf Batthyány Erzsébet, a Bene vitéznek nevezett honfoglaló magyar férfi és Árpád-kori harcos arcrekonstrukciója.
