Hát igen. Velük kell kezdeni, úgy illik. Majd a fiúk is sorra kerülnek egyszer. Tehát a lányok. A dolog még Nagyborosnyón kezdődött, mikor kis óvodásként bejelentettem, hogy Bubát elveszem feleségül, a kiságyamba fektetem, és jókat durmolunk együtt. Szüleim jót mosolyogtak a dolgon, és én is feledtem az ügyet, mert jött az iskola és vele együtt Mari, akinek a kezét is megfogtam a sorban állás közben. Közben be-bevillan még Edit, Dóri, Éva arca is, de ők inkább olyan messziről csodált kategóriaként. Aztán a gyönyörű, nagy nyarak Mártija a Tordai-malomnál, a kis szeles csacsogó lány, aki mindig eltűnik ősszel, mikor beszippantja Bukarest.
És ezzel vége is az idillikus falusi esztendőknek, és beköltözünk a Városba. A város szülővárosom, Sepsiszentgyörgy, melyet újból kellett „tanulnom”, meg kellett szeretnem, hisz a kórházból jóformán egyből Borosnyóra kerültem. Kicsit meg voltam illetődve, mikor betettem a lában a Mikó elemis, új épületébe, és Grüman tanító néni rám mosolygott egy teljesen új osztályközösség előtt. De hamar feloldódtam. Hála a lányoknak. Zsuzsi már akkor szószóló volt, vezérletével szárnyai alá vett a női osztag, és fél év múlva már osztályfelelős voltam, és ez a minden lében kanálság a mai napig rajtam is maradt. De térjünk vissza a lányokhoz. Mesibe mindenki szerelmes volt, így én sem kerülhettem el a dolgot, de Tucku, Etu fele is volt fel-fellángoló kikacsingatás. Az igazi, az első nagy ő a felsős évek előtt azonban Réka volt, akinél minden délután ott voltam játszani a nagy csapattal együtt, és akit én hagytam el orvul egy Juci nevű délibábért. Nagyon bántam aztán, de megkaptam méltó büntetésem, útilaput kötöttek a talpamra. Mindkét oldalról. Kellett nekem zeng az induló…
Aztán jöttek a gimis évek, már a nagy épületben, az osztálytársaknak nagyobb fiúk kezdtek udvarolni, mi a kisebb lányok felé kacsingattunk. Ennek aztán az lett a következménye, hogy beindult az Ildikó-vonal: két, egyenként is többéves nagy szerelem közt egy kicsi, pár hetes, de mind-mind Ildikók. Nem csoda, hogy mikor az utolsó Ildi után bejelentettem otthon, hogy nősülnék, csak annyit kérdeztek: Hogy hívják, fiam? Ildikó-e? S amikor mondtam, hogy nem, Éva, akkor – a hosszú előző korszak viselt dolgaitól meggyötörten – egyből azt válaszolták: Elveheted, fiam. S csak aztán kezdtek el érdeklődni, ki is az a mai kedves feleségem.
Mert hát ugye Éva lett az, aki a sort lezárta, aki maga a pezsgő élet, az örökmozgó életerő. Rám is fért némi gatyába rázás és földre rángatás, a kifejezések legjobb értelmében. Persze, a nők sora folytatódott és folytatódik ma is, hiszen nagyon szeretem és tisztelem őket, és intéznivalóim hosszú sorában mindig akkor haladtam, ha a másik nem képviselői álltak a pult túlsó oldalán. És most tessenek figyelni! Nem azért, mert ellenállhatatlan „sármőr” volnék kopasz 130 kilómmal. Hanem, mert velük egyből megtalálom a kommunikációnak azt a hangját, amelyből azonnal kiderül, hogy nem másodrangú, kettes számjegyű állampolgárt akarok nem létező bájaimmal lehengerelni, hanem a Jóistentől belső és külső szépséggel egyaránt gazdagon megáldott, velem egyenrangú félként tekintek reájuk, vagy ismerem el már kezdetekben viselkedésemmel azt, hogy meghajtom fejem a nálamnál nagyobb tudás és hozzáértés előtt.
E kis jegyzetecske sem dicsekvő trófeafelsorolás akart lenni, ez remélem nyilvánvaló, hisz akik közelebbről ismernek, tudják, hogy képtelen vagyok női lényhez – egyáltalán emberhez – érzelemmentesen közeledni. Az emlegetett lányok, hölgyek döntő többségével, férjükkel, családjukkal élő, baráti kapcsolatom van ma is. Ez a pár sor inkább tisztelgés azok előtt, akiknek mai mivoltomat, személyiségemet köszönhetem.
