Azt hiszem, pontosan attól a pillanattól indult el a folyamat, hogy ő megjelent az életünkben. Eleinte még nem nagyon szerettünk írogatni, aztán szépen fokozatosan rájöttünk arra, miért is jó, ha az ember megtanulja az írott sajtó alkotását. Aztán mindezt lassan megszerettük. Híreket, tudósításokat, verseket, prózákat írtunk. Más napilapokról, folyóiratokról, hajdani újságokról olvastunk. És egyszer elhatároztuk, hogy iskolánk maturandusa alkalmából ,,napilapot" adunk ki a hét eseményeiről. Pontosan öt Matúrka jelent meg. Ekkor kicsit belekóstolhattunk abba, hogy milyen érzés újságírónak lenni, kicsit megtapasztalhattuk, milyen érzés egy kész újságot kiadni a kezünkből. Több sem kellett...

Tanárunk feldobta az ötletet, miszerint feléleszthetnénk a hajdani suliújságot, a Neked Bohócot, melyet a 90-es évek elején szerkesztettek az akkori művészetis diákok. Így történt, hogy 2008. február 13-án napvilágot látott egy vadonatúj Bohóc. Talán a legelső szám beharangozójának egyik részletével tudnám teljesen megértetni, hogy mit is szerettünk volna. Íme: ,,Ígérni nem akarok semmit. Sem vicces kritikákat, sem alázatot utánzó, hízelgő szavakat. Nem mondom, hogy hű leszek az előírt szabályokhoz, sem azt, hogy lázadok a megírt sorok között. Csak leszek Neked, te bohóc, azért, hogy Neked bohócként színesítsem napjaidat."

Úgy hiszem, sikerült hűnek maradnunk ígéreteinkhez. Most, hogy már a negyedik számot is kiadtuk, bátran kijelenthetem: tudtunk valami olyat alkotni, ami érdekli az embereket. Elsősorban iskolánk diákjai és tanárai váltak rendszeres olvasókká, azonban lassan más líceumok tanulói és a város többi lakosa is hozzájuthat az újsághoz. A Tein kávézóban rendszeresen megtalálható, s ennek köszönhető, hogy egyre többen lapozgatják, és egyre többen érdeklődnek a Neked Bohóc iránt.

Az ötödik számot már a Covaprint nyomda segítségével adjuk ki, azonban mind Pál Attilának (Deszkának), mind a Sepsi Rádiónak köszönettel tartozunk, hiszen ők is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újságunkat kéthetente az olvasók kezébe adhassuk. Mégis, akinek a legtöbbet köszönhetünk, az a tanárunk, Péter. Hiszen, ha ő nem tanított volna minket, talán nem is vettünk volna tollat a kezünkbe, s nem is indítottuk volna újra az egykori suliújságot. Ez pedig nagy hiba lett volna. Mindannyiunknak, akik intenzíven foglalkozunk a Bohóccal, óriási lehetőség ez az újság. Lehetőség arra, hogy elmondhassuk véleményünket, s ezáltal elkalauzolhassuk az olvasót abba a világba, amelyről azt hiszi, hogy csak diákcsínyekkel és komolytalanságokkal van tele. Úgy vélem, a Neked Bohóccal bebizonyítottuk az ellenkezőjét.