Gyári munkásból ­magániparos
Nagy Jenő az érettségit követően, 1975-ben a bútorgyár stílbútor-faragás osztályára került inasnak. Itt végezte el a gyár hat hónapos asztalosképzését, majd a Művészeti Népiskola kétéves fafaragászat, illetve hároméves szobrászat szakát. A népiskolától nem szakadt el, két évig oktatóként ott maradt akkor is, amikor a nyolcvanas évek elején a bútorgyárat az Autóvillamossági és Villanymotorokat Gyártó Vállalat (IAME) kedvéért elhagyta. Bár fémforgácsolóként dolgozott, a faragásról nem mondott le, s otthon a most is meglévő kis faragópad mellett a Magyarországra kivándorlók megrendelésének eleget téve, illetve az idelátogatók számára emléktárgyakat készítve még egyszer annyi jövedelemre tett szert, mint a fizetése. A vas és fa kettősségének 1991-ben szakadt vége, amikor magánipari engedélyt váltott ki, s asztalosműhelyt hozott létre az új otthonának választott Sepsikőröspatakon. Ezt négy évvel később adta fel, amikor elvállalta a Sepsiillyefalván induló Triforest Kft. műhelyfőnöki tisztségét. Az egykori kollektív istállókból kialakított helyiségekben az ötven alkalmazott olyan magas színvonalon dolgozott, hogy felvásárlópiacuknak szinte kizárólagosan Németország számított. Egy társával Kőröspatakon újra műhelyt nyitott, együtt dolgoztak négy évig, majd egyedül vitte tovább a négy-öt munkást foglalkoztató, kizárólag masszív fából dolgozó üzletet egészen 2010-ig. Erre az időszakra tehetőek a szinajai, predeáli, busténi és bukaresti megrendelések.

A megmentő
A Prahova-völgyében eleinte a felújított, illetve frissen épült ingatlanok külső faborítását oldotta meg csapatával, de egyéb megrendelések is érkezni kezdtek. Gelencén, a Jancsó-kúria felújításánál az ajtók, ablakok és zsalugáterek restaurálását végezte, Szinaján háromemeletes villa farészeit tette ismét kiemelkedő szépségűvé. Ilyenkor rá-rákérdeztek, konyhabútor-, lépcső-, mennyezet- és teraszkészítést vállalna-e? Vállalta, s egyik munka elkezdte hozni a másikat. Szerette ezt is, de igazán a régi bútorok restaurálása érdekelte.
Nagy Jenő hangsúlyozza: nagyon határozottan külön kell választani a felújítás és a restaurálás fogalmát. Míg az előző azt jelenti, a bútort újra használhatóvá teszik – nem „pepecselnek”, minden gyengébb vagy esztétikailag már nem kiváló darabbal, tartós megoldást keresnek, kicserélnek mindent –, addig utóbbi esetben még a szúette darabokat is megpróbálják valamilyen módon megmenteni. Kiölik a fába megtelepedett kártevőket, szétszedik, az oda nem való festékrétegeket eltávolítják, kijavítják a hibákat – nem feltétlenül kell tökéletesnek lennie, látható maradhat a toldás-foldozás helye –, lehetőleg korhű darabokkal pótolják a pótolnivalót, újrakezelik, majd, ahogy a helyzet megkívánja, lakkozzák vagy újrafestik. Nagyon időigényes munkát végeznek: a régi darabok kézi szerszámokkal készültek, s ahhoz, hogy egy-egy részt ki lehessen egészíteni, gyakran új marókést kell készíttetni; sok az aprólékos, csak vésővel végezhető feladat is, nem mindig egyszerű az alapanyagnak számító dörzskőpor, savak, enyvek és lakkok beszerzése, s a megfelelő árnyalat megtalálása, a festék kikeverése akár teljes munkanapot is igénybe vehet, a – gyakran húsz réteg – vékony lakk felvivése pedig hetekbe is telhet. „A restaurált darabok nem mindig lesznek újból használhatóak, múzeumi tárggyá, értékátörökítővé válnak. Örömöm lelelem ebben az újrateremtő munkában” – vallott szakmai elkötelezettségéről a sepsikőröspataki restauráló.

A szakmai oktató
Nagy Jenő Predeálon végzett munkája során ismerkedett meg a Műépítészek Rendje alelnökével.  Ştefan Bornowski, Brüsszelben élő egyetemi tanár sokat áldoz a családi örökségét képező kurtisvári  (Curtişoara) kúlájának (török eredetű főnév vár, torony, bástya jelentéssel) felújítására. A háromszéki mesterre annyi feladat hárul, hogy jóformán már csak ott vállal munkát. Havonta két-három hetet tölt a bojári székhelyen, hogy a párját ritkító építészeti műemléket minél jobban megőrizze.
Rá hárul annak feladata is, hogy a kúla területén néhány éve létrehozott, évente egy-két alkalommal szervezett nemzetközi építőtáborokat vezesse. A temesvári és bukaresti műépítész-hallgatók mellett svájci, francia, belga és angol egyetemistákat fogadó táborban a fiatalok a munkájuk során „kezük ügyébe” kerülő anyagok gyakorlati felhasználásával ismerkednek. A kőröspataki szakember mutatja meg nekik, milyen anyag kell a kinti és belső munkákhoz, milyen kézi szerszámokat és segédeszközöket használhatnak, gyakorlatként régi ablakokat és ajtókat szednek szét, „hámozzák le” a régi festékrétegeket és kenik be páccal, mellette pedig agyagból, földből és szalmából simítóanyagokat készítenek. Nagy Jenő ezt a munkát is jó szívvel végzi, hiszen az elmúlt negyven évben oly sokszor dolgozott már oktatóként, s kötelességének tartja tapasztalata áttestálását a tanulni kívánókra. A kurtisvári feladatvégzésben külön elégtételt jelent, hogy a külföldi diákokkal megismertetheti Székelyföldet is. „A régi diákok közül sokan térnek vissza az országba, s ilyenkor itthon, Kőröspatakon is felkeresnek. Hogy megmutassam, mi, magyarok miként élünk, körbeviszem a megyében, hadd lássák, milyen gazdag örökséggel rendelkezik Székelyföld. Örvendek, amikor látom, elődeink tudásával, szépérzékük felmutatásával sikerül a messzi földről érkezetteket lenyűgözni” – mondotta.