Mózes László
Lassan emelkedik, alig pár centire talapzatától, aztán továbblendíti a daru, alkalmi kísérői óvatoskodnak mellette, végül pár méterrel odébb új helyére kerül. A Kolozsvári testvérek Szent György-szobrának sepsiszentgyörgyi másolata szerdán kora délután, perzselő levegőben a magasba lendült, ég és föld közé szorult, ugyanis a központ átalakításával maga a sárkányölő is költözésre kényszerült.
Ritka pillanat egy város életében, alig észrevehető, igaz, a kivitelezőket alaposan megizzasztotta. Utóbbiak közül ketten időtöredéknyire még a szobor alá is kényszerültek, irányítandó a súlyos küzdőembert, szorongató látvány. Aztán mosolygó arcok: sikerült. Akár tapsolni is lehetne, ha lenne közönség, de a városban közlekedők számára nem feltűnő harcosunk új helye. Pedig, miként minden újítás, változtatás, e szoborköltöztetés is embert kívánó feladat.
Akár egy új kezdet jelképe is lehetne az elmozdított, kissé el is fordított klasszikus Szent György-szobor. S mivel az alkotók, Márton és György 1373-ból származó műve Prágát ékesíti, a miénk, a székely sárkányölő azt is jelezhetné, tekintetünket nyugatabbra, az igazira fordítjuk, s Prágát – és mindent, ami holdudvarához tartozik – pásztázzuk. És ez nem haszontalan, nem csupán a sör meg Hrabal okán.
Persze, nehéz Közép-Kelet-Európa szellemiségét az itteni fenyvesek közé importálni. És – a levegőbe lendített sárkányölőnk apropóján – nehéz városunkat, Sepsiszentgyörgyöt a magasban látni. Mert e mostani felfordulás miatt úgy tűnik, inkább a mélybe hullott, szétesett, mert nem lehet közlekedni, keskenyre sikerült az utca, káosz van, és soha nem lesz vége, amit leaszfaltoznak ma, azt holnap úgyis feltörik. Hogy minden, de minden, ami itt történik, csak lefelé mutat. Hogy ez a baj, meg az a baj. De: miként a magasba emelt, majd új és erős alapra illesztett, többmázsás Szent Györgyünk is mutatja, amennyiben nincs izzadság és kínlódás, új helye sincs a sárkányölőnknek. A semmi mindig semmit eredményez. Ám miközben nap mint nap türelmetlenül kérdezzük, mikor lesz immár vége, mikor lesz élhető, építőteleptől mentes városunk, azt is érdemes rögzíteni, volt idő, amikor alig történt változás, s hogy felfordulás, nyűglődés nélkül esély sincs arra, hogy valami – esetünkben Sepsiszentgyörgy – korszerűbbé, szebbé váljon. Marad a régi, maradnak a megszokott „egérszürke” épületek, miként néhai Kónya Ádám mondta, amikor a kiszínezett belváros keltett feltűnést. Az újhoz, a máshoz, a színeshez esetenként földig kell rombolni a régit.
