Március 15-én, koszorúzás után magamba roskadva idéztem fel az öt évvel ezelőtti eseményeket. Amit már régen elfeledni kívántam, az most felelevenedett. Mi is történt akkor éjjel, min kellett átmennem/átmennünk akkor, hogyan rohangáltam az éjszakában gyermekemet keresve... Hideg volt, havas eső áztatta a város utcáit. Fél éjszaka cikáztam a rendőrségtől a diszkóig, haza s vissza... Nem találtam sehol a fiam. Annyit tudtam meg csupán, hogy a rendőrség vitte el este tizenegykor, mert nem volt nála személyi igazolványa... Micsoda álmatlan éjszaka, felháborodás, tehetetlenség... Reggelfelé ráébredtünk a feleségemmel, hogy az egész csak erőfitogtatás volt, hisz másnap március 15-öt írtunk...

A rendőrségen csupán másodszorra vagy talán harmadszorra voltak hajlandóak bevallani, hogy még vannak gyermekek bent. Több szülő gyűlt össze — Istenem, milyen öröm volt, amikor végre visszakaptuk didergő gyermekeinket... Úgy vitték el őket, hogy nem engedték még a kabátjukat sem felvenni. Órák hosszat tartották a városi rendőrség nyitott folyosóin... Felháborodásunkban beadvánnyal fordultunk több illetékes intézményhez is, szélmalomharcot vívtunk a belügyminisztériummal.

S most van valaki — általam többször nyilvánosan bírált polgármesterünk —, aki csupán a hecc kedvéért, meggondolatlanul, sértett önös indulataitól vezetve megkérdőjelezi apai szeretetemet, és azzal vádol, hogy én szerveztem meg az akkori razziát. Hogyan, a saját gyermekem ellen? Hát erre azt is mondhatnám, hogy mindenki saját magából indul ki! De nem hiszem, hogy létezhet ekkora emberi könnyelműség. Elfogadom, hogy nem vagyunk egyformák, de nem értem. Nem áll szándékomban ártatlanságomat bizonygatni, hiszen annak kell bizonyítania, aki vádol — ám az engem ért megalázások, támadások tüzében remélem, a politika nem csupán technikai kérdés, hanem magában foglalja azt is, hogy mi a jó és mi a rossz. Aki szelet vet, vihart arat — tartja a közmondás —, és nem lehet tudni, mit hoz a jövő.

Orbán Barra Gábor