Olvasom Veres Valér szociológus kutatását a Kárpát-medencei magyar nemzeti identitásról, ennek alakulásáról, valamint az egység és a regionális tudat kérdésköréről. A kutatás a különböző országrészekbe szakadt magyar kisebbséget és a magyarországi magyarokat ölelte fel. Az alcímek között ilyenek találhatók: a magyarságtudat egysége és heterogenitás; a szimbolikus egység; nemzeti szimbólumok; az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra; annyira nem érzik magukhoz közelinek a magyarországi magyarokat az erdélyiek; sokan „csak” erdélyiek; hazafogalom; többséghez való viszonyulás. Ezek a címek önmagukban elég sokat elárulnak.
A kutatás eredményei egyáltalán nem leptek meg. Szerintem nem is kell nagyon sokat tudni, különösebben bölcsnek lenni ehhez – elég, ha az embernek nyitott szeme-füle van kapcsolataiban, kicsit ismeri a történelmet és valamennyire követi a napi eseményeket. Nekem előnyöm, hogy laktam a Partiumban, Kolozsváron és Székelyföldön is, Magyarhonban pedig több, egymástól meglehetősen messze eső helyen, és számos kapcsolatom van más országrészekbe szakadtakkal. Sok ember véleményét, reakcióit volt alkalmam megismerni. Ezek alapján nem volt újdonság számomra – többek között az sem –, hogy az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra, az erdélyieknek a legerősebb a magyarságtudata. Az erdélyi magyarok leginkább a többi határon túli magyart kedvelik, a romákat és az újgazdagokat szeretik legkevésbé, majd a többségiek – románok és magyarországi magyarok – következnek. Az erdélyi magyarok a németeket jobban kedvelik, mint a magyarországiakat vagy a románokat. Előítéletesen viszonyulnak az erdélyiek a magyarországi magyarokhoz. Ez nem csak a hírhedt népszavazás következménye, bár ahhoz köthetően észrevehető egy meglehetősen nagy törés a viszonyokban, főleg a kilencvenes évek elejéhez képest.
Az eredmények fogadásában nálam közrejátszott, hogy jól emlékszem, mit meséltek szüleim az anyaországiakról (ma is számosan emlegetik őket mostohaanya-országiaknak), viszonyulásukról és viselt dolgaikról 1940–44 között. Meg azt is tudom, hogyan bántak a magyarországi katonatisztek a frissen besorozott erdélyiekkel a kiképzések során. Milyen külön intézkedéseket – értsd parancsot – kellett hozniuk a kötelező magatartással, a bánásmóddal kapcsolatban. Pedig köztudott, hogy a székely katonák bizonyultak a legkötelességtudóbbaknak, fegyelmezettebbeknek, megbízhatóbbaknak.
Azonban volt nekem régebbi információm is egy olyan embertől, akinek a véleményére nagyon sokat adok. Egész élete, munkássága rendkívül hitelessé teszi előttem. Kós Károlyról van szó. Ezt írta Kalotaszegen, 1911. szeptember 4-én, ergo több mint száz (!) éve: „Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk. De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet.”… „De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.”
Amikor írta, ugye, akkor nem volt népszavazás, kutatás stb. Tapasztalat, történelmi ismeret volt.
Diószeghy László,
Budapest
