Évek óta fonogatjuk a háló részeit. Legalábbis idehaza és az anyaországban. Nálunk, Illyefalván kezdődött leghamarabb a képzés, 2003 őszén. Aztán Budapesten, majd a Felvidéken, Léván folytatódott, most pedig Kárpátalján a sor. Ideje volt a kisebb-nagyobb részeket összekötni. Az egy-egy részt elindító Grezsa Ferenc tanár úr már rég álmodik arról, hogy építsünk egy Kárpát-medencei mentálhigiénés hálózatot. Osszuk meg egymással, amink van, adjuk ötleteket, támogassuk egymás munkáját.
A részek összekötve életképesebbek, nagyobb és több halat fognak. Mindannyian tudjuk, hogy milyen szükség van erre a munkára, hiszen a magyarság számtalan lelki betegséggel küzd, mint a depresszió, az alkoholizmus, válságban a család mint intézmény, mint erőforrás. Miközben egyre inkább teret hódítanak a problémákkal való haszontalan megküzdési módok...
Így született meg a Kárpát-medencei Magyar Lelki Segítő Szolgálat I. hálózatépítő konferenciájának ötlete, amelyre végül október 2–4. között került sor Berekfürdőn. Erdélyt 51 mentálhigiénés szakember, illetve jelenlegi hallgató képviselte.
Az elszakadt nemzetrészekből érkező segítőket Sepsi Enikő, a Károli Gáspár Református Egyetem dékánja köszöntötte. A mindenki által ismert Bagdy Emőke professzor, Buza Domonkos, a magyar telefonos lelkisegély-szolgálat vezető személyisége előadásai mellett a különböző területen tevékenykedő mentálhigiénés segítők bemutatták a lelki egészség megőrzésére irányuló, megvalósított projektjeiket. Megnyugtató volt hallani, hogy munkánkat fontosnak tartja, támogatja az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, amelyek képviselői hosszú távú víziót mutattak be a magyarság lelkiállapotának javításáról. A műhelymunkákat nagyrészt budapesti és erdélyi oktatók vezették, de akadt köztük az illyefalvi képzésben részt vevő elsőéves hallgató is.
A szombat délutánt a mentálhigiénés szövetségek bemutatására szánták a szervezők. Az Erdélyi Magyar Mentálhigiénés Szövetség számtalan programjával nyert tetszést, a felvidéki közösség pedig az emberről, a magyarságról szóló, mélyen szántó vallomásával és erős elkötelezettségével érintette meg a hallgatóságot. Szimbóluma egy olyan templom, amelyet a II. világháborúban lebombáztak, csak a falai maradtak, fák nőttek a szentélyben, de Szatmáry Zsuzsa, a Szlovákiai Magyar Mentálhigiénés Közösség elnöke és férje újjáépítették, így született a közösség szentélye...
A szakmai bemutatók, előadások, műhelymunkák azonban csak ürügyül szolgáltak a találkozásra. Arra az együttlétre, amelyben személyként, emberként kapcsolódhatunk egymáshoz és szőhetjük együtt a hálót. Vagy a paprikafüzért, amely Örkény Istvánt idézve többet jelent, mint az egyes paprikák összessége...
Az esti kulturális program is a személyesség, a közösség jegyében zajlott, ugyanis a résztvevők szolgáltatták, s aki kiállt társai elé, maga is gazdagodott. Az éneklés és a spontán kialakult táncház koronaként került a konferenciára. Legmélyebb rétegeink találkoztak, a konferenciákon gyakori álarcok helyett természetes emberségünkkel voltunk jelen. Hajnalra elfogytak a színes üvegekből az „olvasnivalók”, de előkerült a tarisznyából a hagyma, szalonna, túró, még báránysült is. Elkápráztattuk vele az anyaországiakat, persze csak azokat, akik még bírták tartani velünk a ritmust...
Az összegzés kicsit bágyadtra sikerült, de helyet kapott benne a tettrekészség, az egymásnak való segíteni akarás szakmai programokkal, elhangzott, hogy ki mit kapott a másiktól ilyen rövid idő alatt, s mi az, amit tennünk kell a magunk háza táján. Feltöltődve indultunk haza, új ötletekkel és elhatározásokkal.
Másnap, mikor egy kis pihenés után kinyitottam a postaládámat, már benne volt az a szakmai anyag, amit egy budapesti kolléga ígért előző nap.
Nahát, szóltam, kész a háló.
Kovács Réka
mentálhigiénés szakember