A magam részéről egy példázattal élnék: zoológusok említették, hogy a piros színre nem a bika érzékeny, hanem a tehén. Na lám, mégis miért dühös a piros kendőre a bika? Hát azért, mert tehénnek nézik. Engem nem is annyira ez a piros pártszín-rongyrázás idegesít, hanem az, hogy marhának néznek.
Nem az én dolgom a kormánypárt bűneit sorolni, kevés polgár nem érezte azokat saját bőrén, s mivel mindezek mostanra elviselhetetlenné váltak, egyre nagyobb tömegek ordítják, hogy elegük van. Volt idő, amikor az utcáról vitték el a polgárt, ha azt kiáltotta: Éhes vagyok! Azt is, aki kimondta: Torkig vagyok! Szerencsére ma már annyian vannak ilyenek, hogy nem férnek be a fekete furgonba... Mindemellett, szembenézve a realitással, nem lesz könnyű leültetni egy olyan pártot, amelyre még a halottak is szavaznak, na meg a liter étolajjal megvesztegetett halottjelöltek.
Ne is beszéljünk a lopásból, csalásból, rablásból befolyt pártkasszai összegekről, hiszen tudjuk, hogy társadalmunkban a pénz beszél, a kutya ugat! Igaz, hogy már nem hozhatják a bányászokat, de vajon mit mondana egy bezárt petrillai bányából utcára került szaki, aki esetleg külföldön keres némi reményt, hogy ne haljon éhen (miközben – egyik volt miniszterünk szerint – itthon a felesége kurva lesz): menne-e még egyszer a fővárosba az új kommunista vezetők megmentésére?
Tudnunk kell azt is, hogy még maradtak az évtizedek folyamán zsíros állásokba rakott (egyébként képesítés nélküli) pártemberek, akik most foggal-körömmel ragaszkodnak a bársonyszékhez, a csúszópénzes irodákhoz (csak egy halovány példa erre az úgynevezett fogyasztóvédelem), akikkel most sorra fel kell venni a harcot.
Nem lesz könnyű, de most már van remény!

 Tölgyes Lajos, Brassó