Gyermekként nincs semmi, amit te választottál, mindig a felnőttek mondják meg a tutit, és amikor végre felnőtt leszel, arra vágysz, hogy a gyermekek legyenek a barátaid – a többféle üzenetből ez az egyik, amit a budapesti Duna Táncműhely társulata eltáncolt az Ami a szívedet nyomja című, Juhász Zsolt rendezte előadásban.
Nadrágtartós, csíkos térdzoknis fiúk és lányok plüssmacival, játékfegyverrel a kezükben. Az a pillanat, amikor éppen szakítanak a gyermekkorral, eldobják játékaikat, ők már másra vágynak. Nem bírják, hogy anyunak mindig van valami okos válasza, ha nem ért egyet azzal, amit ők akarnak, egyesek magányosnak érzik magukat, elvágyódnak a seszínű háztetőkön túlra. Megjelennek a szerelem első jelei. Álmodozás, boldogság, csalódás váltakozik, ugyanabban a hajóban van az egész korosztály. Marionettfiguraként élik sorsukat. Elérkezik a diszkókorszak, a szivárvány minden színe rávetül a bulira, mintegy jelezve, bár ugyanazok az örömök, bánatok érik őket, ahányan annyifélék.
Ha nagy leszek, híres ember akarok lenni, akit mindenki felismer, és fényképére a gyermekek bajuszt rajzolnak – álmodja egy fiú, majd rádöbben, hogy ez nem is olyan könnyű, de nem is biztos, hogy ezt akarja. Legyen inkább csak egyszerű felnőtt, akit csak azok a gyermekek ismernek meg, akik bajuszt festettek volna, ha híres ember lenne…
