Kitalálhattak volna bármi mást, ráfoghatták volna, hogy a földnek pihentetésre van szüksége (habár a gazdák törvény nélkül is tudják, mikor mi kell az anyaföldnek), hivatkozhattak volna környezetvédelmi szempontokra. Nem, a törvényhozók a vadak nyugalma érdekében tiltották meg a gazdáknak, hogy öt hónapon keresztül a földjükre lépjenek. Szó szerint korlátozzák a tulajdon háborítatlan használatát. A juhászok fellépésére volt szükség, hogy az elmebeteg határozatot felfüggesszék – de ne feledjük, jövő év áprilisáig szól az engedmény, ki tudja, akkor milyen beteges ötlettel állnak elő törvényhozóink.
Arról ne beszéljünk, milyen „módszerekkel” értek el eredményt a csobánok, ehhez kell bizonyos fokú intelligencia – ami sok esetben a parlamentben is tükröződik (lásd a tiltó ren­deletet).
Viszont érdemes szóvá tenni azt, ahogyan a juhászok viselkednek mások magántulajdonával szemben. Adott a törvény, s úgy érzik, ősszel, tavasszal ők a határ urai, arra mennek, ott legeltetnek nyájaikkal, ahol épp akarnak. Leetetik – tulajdonképpen ellopják – a sarjút, a frissen kikelt búzát, keményre döngölik a tavaszra előkészített barázdát, kutyáikkal a jóakaratú gazda számára is veszélyessé teszik a mezőt. Megtehetik, a törvények lazák ebben a tekintetben, a törvényhozók számára nem fontos olyan döntéseket hozni, melyek biztosítják a tulajdon háborítatlan használatát. A faluszinten hozott legeltetési szabályokat számba sem veszik a juhászok. A kártétel mellett szó szerint korlátozzák a tulajdon háborítatlan használatát.
Csak hosszas utánjárással kaphat valamicske kárpótlást a gazda. Arra gondolni sem mer, hogy a tulajdonjog háborítása okán tegyen feljelentést, többe kerülne a leves, mint a hús. Ezt a hiányosságot kellene  honatyáinknak orvosolniuk, olyan törvényre van szükség, melynek alapján minden különösebb eljárás nélkül büntethető lenne, aki más tulajdonát háborítja. Akit rajtakapnak, fizet. Nem száz-kétszáz lejt, húzzák le róla a bőrt, ha visszaeső, zárják rá az ajtót. És ez ne csak a juhászokra legyen érvényes.