Az utolsó két képes oldallal végül szinte „házhoz jött” a szeptemberi bevonulás képsorának záró szakasza, amint ezen az oldalpáron a rózsás-margarétás virágdíszek között egyazon cím alatt – „Képek a visszanyert Erdélyből” – már a közeli székely világunk is „megjelent” mámoros napok képeivel, többnyire az „egyszerűbb nép” köréből véve a filmkockákat: „A híres székely kapu és építkezés példája”, „Gyergyószentmiklósi szé­kely asszonyok viselete”, „A magyar-székely jövő két záloga”, „Székely­udvarhelyiek tánca”, „Kivonultak a zenészek is”, „Havasi karám Parajd vidékén”, „Vizimalom a Szamoson”... Mindezek között nekem legjobban tetszett „A magyar-székely jövő két zálogának” képe, amelyen két pöttöm gyermek, egy nálamnál is kisebb fiú és egy egészen piciny leányka kézenfogózva, tetőtől talpig székely viseletben – csizmás, fehér harisnyás, fekete kalapos, hímzett mellényes legényke s lövéteies lányöltözékű kislány – sétált a városi kockaköves úton, amiben csak az volt számomra talányos, hogy mit jelent a „magyar-székely jövő”, amikor mind a két „zálog” székely gyermek, nem egy „magyar” fogja a kezét egy „székelynek”.... Később ezt a becses naptárt is megviselte az idő, címlapja s eleje éppúgy elenyészett, mint ahogy csonkult hátul, de januárral kezdődően maguk a naptári oldalak máig láthatóan megmaradtak, s tetszetős és tanulságos volt a tizenkét hónapnak az a „fejelése”, hogy „havi rajzok”, jórészt a falusi életünk folyását mutatták a havonként időszerű munkálkodásokkal – ami almási viszonylatunkban nem egészen talált, amikor az aratás júniusra és a cséplés júliusra esett, miután mi júliusban arattunk s augusztusban csépeltünk –, és hogy a hónapokról sorban írva álltak a fő tudnivalók.
*
Utána lapfordítás nélkül olvasni lehetett mindjárt A búsongó magyar című („Irta Simkó Ferenc”) első olvasmányt, amely arról szólt, hogy a világ teremtésekor a különböző nemzetek miként feleltek Istennek arra a kérdésére, hogy „tetszik-e ez a világ” nekik, tudják-e őt dicsérni azért, amit teremtett. Jöttek sorban a népek az Isten szólítása szerint, s mindegyik megtalálta a „magáét” a teremtett világban, amiért dicsérhette azt és a Teremtőt – a görög, a római, az angol, a francia, a német, a szláv „mind elvonult és mind dicsértek, lelkesedtek” –, azután pedig a válaszoknak örvendő Isten „kezével beárnyékolta a szemét, körülhordozta tekintetét a földön”, és meglátta, hogy „ni, ott van még egy náció”: „Tényleg, ott állt a magyar az Ural-hegységen túl, Turán síkján. Körülötte legelt nyája, maga botjára támaszkodva bámult kelet felé...” Bámuldozott a magyar, mintha süket lett volna, Istennek többször rá kellett kiáltania, míg végre az „álmodozó” magyar azt jelentette ki, hogy „nem tetszik” neki ez a világ. „Isten felhúzta szemöldökét: – Miért nem tetszik? – Mert épp most álmodtam magamnak szebbet, ahol csak gondolni kell valamire és megvan már. Nem kell fabrikálni, nem kell mozogni miatta, nem kell a fejét törnie az embernek, nem kell számítani, ügyletet kötni, csak meg kell álmodni és már kész is, amit kívánok. Miért nem teremtettél ilyen világot?” A világ teremtésével egyedül elégedetlen magyar feleletét hallva „Isten rettentően megharagudott”, s „akkorát szólt, hogy a tenger kivágódott medréből és a hegycsúcsokról sziklák omlottak alá: – Nohát, ha nem tetszik neked ez a világ, ne is találd meg benne a magad helyét. Álmodj, de soha ne érd el azt, amit megálmodsz.” A „Búsongó magyar” további történetét a nemzeti sors „leckéjeként” foglalta egybe az írás: „Azóta nem találta helyét a magyar. Kerengett nyájaival, vándorolt a síkságokon keresztül. De sehol sem tetszett neki a hely, mindig az gyötörte, ha valahol letelepedett, hogy másutt szebb a világ, és neki oda kellene menni. Azóta búsongott és azóta vigadt sírva, azóta ellenzéki és azóta marja egymást és önmagát. El is bujdosott minden népektől és ide költözött a Kárpátok medencéjébe. Bizony itt sem marad meg, ha István király nem találkozik Jézus Krisztussal. De István szövetséget kötött Isten fiával és éjjel-nappal könyörgött neki, hogy tegyen valamit ezért a népért, mert elpusztul nyugtalanságában. És Jézus Krisztus megígérte István királynak: – Addig fog ez a nép szenvedni, gyötrődni, addig sújtják sorscsapások, addig gyötrik a szomszédok, hogy egyszer megfeledkezik az álmodozásról, cselekedni fog és dolgozni. Akkor majd hatalmas birodalmat teremt magának és a népek csodálni fogják.” Mindezt a cikk még néhány magyarázó szóval is megtoldotta: „Ne mondd testvér, hogy mese az, amit itt hallottál... vond le a tanulságát, ne perlekedj Istennel, ne álmodozz a szebb világról, ne légy Isten ellenzéke. Értsd meg, mi Isten célja a sorscsapásokkal és tanulj meg élni itt, ezen a földön.” 
*
Nekünk mindenképpen olyan szép világ volt a „magyar világ”, mint amit egészen álomszerűen vártunk, s ami olyan szépen jött el, mintha az álmunk teljesedett volna. Fegyveres-honvédes bevonulással, de csaták nélkül, mindenfelé díszkapukkal, virágesőkkel, álomszerűen hófehér lovakkal, s csupa piros-fehér-zöld színben mindenütt. Pesti magyar újság is járni kezdett a házunkhoz, miután apánk megrendelte az Igazság című lapot, s ugyanakkor – hogy többféle újság legyen a szomszédságon – Daradics keresztapánk az „inkább falusiaknak való” Szabad Szót rendelte meg, ami egy héten csak egyszer jött. A „mi újságunkat” a pesti Rákóczi út 15. szám alatt készítették, s év vége előtt már hozta a posta a „mellékel ajándékként” a könyvszerűen összehajtogatható színes térképet Magyarországról és a világról. A térkép legelső helyén valósággal szemünk elé rajzolódott a trianoni szétszaggatásból „feltámadó” Magyarország új képe, ahogy egy szaggatott vonalas jelzése mutatta „Magyarország régi határát”, s azon belül ott volt rózsaszínben az Észak-Erdélyen át a Székelyföld keleti széléig az ezeréves határig kiterjedő Magyarország, az előzőleg már visszanyert Felvidékkel és Kárpátaljával s a visszatért városok sorával: Kassa, Munkács, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Marosvásárhely s beljebb Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, mint ahogy kinn az erdélyi szélen egymás mellett Nagyvárad és Nagyszalonta. Más-más színekben körülfogták Magyarországot a szomszéd országok, délen szürkéskékkel Jugoszlávia, nyugaton és északon sárgában a Német Birodalom, közbül egy kis foltként Szlovákia zöldje, keleten világosabb sárgával Oroszország, s aztán keletről délre görbülve Románia világosabb zöldje, a „Magyarország régi határa” által külön kirajzolódó Dél-Erdéllyel és sok „magyar városával”, mint Arad, Temesvár, Torda, Nagyenyed, Segesvár, Nagyszeben, Fogaras, Brassó. Külön furcsaság volt az „új térképen” Csernovic városa, amelyről a román uralom alatt még nálunk is énekelték a regruták, hogy „Csernovici kaszárnya, bádogos a teteje”, de amely most „kaszárnyástól” a sárga Oroszországhoz tartozott. A rózsaszín-kép Magyarországot részben vagy egészben még más térképhajlításokon is lehetett látni, mint például ott volt egészen a környező országokkal együtt a „Földközi tenger 1 cm = 120 kilométer” feliratú részen, ahol a „világ” Portugáliától a Vörös-tengerig terjedt, de majdnem egészen le volt csonkázva róla éppen Észak-Erdély azon a tarka Európa-térképen, ahol a színek és határok „elsősorban” a felíráshoz „igazodtak”, amely úgy szólt, hogy „A Német Birodalom és a megszállt országok 1 cm = 80 kilométer”. Látható volt itt egész sárga nagyságban maga a Német Birodalom, belsejében külön feltüntetve, hogy „Cseh-Morva Protektorátus” és „Lengyel Főkormányzóság”, aztán a megszállt országok sora egyforma sárgás színnel. Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium és a kettévágott Franciaország északi fele. Nekem ezt az oldalt szemlélni külön élmény volt, szinte „emlék”, mert ha tavasszal, amikor apám a szekérkerék fentőit faragta a szín alatt, én „eljátszottam” a fentővégekkel a tornácalji lapos kövek „országain” a németek győztes háborúját, most egész pontossággal szemem elé rajzolódott az a hadszíntér, ami akkor jobbára csak homályos elképzelés volt... Mindamellett az országutat jelképező lapos kövek bizonyos térképészeti alappal is bírtak, mivel a kerékfaragó apám a kőfaragó-iskolás korából a régi magyar világ néhány térképét is hozta a házhoz – köztük az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmas térképét, amit szakadozott mivoltában „összerakni” csak asztallapon lehetett –, de nekünk most az Észak-Erdéllyel megnagyobbodott Horthy-Magyarország vadonatúj rózsaszín „képe” volt „mámorítóan” szép, s ugyanakkor egyszerű voltában áttekinthető, úgyhogy egyetlen pillantással könnyen fel lehetett mérni rajta például a Székelyudvarhely és Esztergom közötti távolságot, aminek azért volt családi bensőségű jelentősége, mert mi az elmúlt hosszabb idő ellenére elevenen tartottuk a kapcsolatot Komáromi Károly „honvédünkkel”, édesanyánk még gyapjúpulóvereket is kötött számára rendelés szerint, ami mellett levélsorokat is hordozott a posta, miknek írásából magam sem maradtam ki. Almási pulóvert viselő esztergomi barátunk nem lehetett különösebben járatos az írógépelésben, mert az egész gépelt írás tele volt olyan „elemi” hibával, amilyeneket mi az almási elemi osztályunkban sem vétettünk, de ő bizonyára meg akart tisztelni minket a gépírással, nekünk pedig úgy volt emlékezetesen szép az egész levél, ahogy folytak a különleges finomságú papíron a kék sorok: „kelt 940 dec 28 kedves Szaboné. A levelét megkaptam, aminek igazán őrülők hogymég mindég gondolnak rám. Én hál Istennek egészséges vagyok amit maguknak is tiszta szivemből kivánok. Kedves Szaboné én csak alevelén keresztül tudtam meg hogy a fivérem is elküldte apénzt mikor a csomag megérkezett én nem kérdeztem tőle hogy el e küldte a pénzt, ő meg nem mondta nékem, így hát én is elküldtem. De nem tőrtént semmi sőt megkérem a kedves Szabonénit hogy ha van ideje uggy csináljon még két pulovert de ujjasat ugyan erre a mintára de nem lesz baj ha egy kicsit nagyobb lesz, és amivel tőbbe kerül aszt tessék megirni én rőktőn el fogom küldeni. Külőmben is nagyon kőszőnőm Szabonéninek a fáratságát, amivel nekem nagy őrőmet szerzet mert a pulover nagyszerü. Kedves Szabonéni én mégegyszer nagyon kérem ha lehetséges és van ráérő idelye úgy tessék még meg csinálni aszt a két pulovert. Szivéjesen üdvőzlőm Szabonénit kedves férjét és családját. Komáromi Károly.” Pontosan betelt ennyi gépeléssel az első oldal, de egyet fordítva a levélpapíron a következő lap első oldalán kéklett ismét a szöveg, amitől bennem külön melegség járta át a „kis vacakot”: „Hát aszt Joska mivan a toronyban, már nem ég?? romokban hevert. Na nem baj remélem hogy nem sajnálod aszt a csunya Olá tornyot. Egyébként kőszőnőm szépen a levelet, amit nékem irtál. Szervusz Joska.” A nekem írt szavak után legvégül a családnak küldött újévi kívánság állt a papíron, jórészt nagybetűs gépelésben, ahogy a „B O L D O G U J E S Z T EN” gépelésének első kísérletét úgy törölte Komáromi, mintha azzal direkt egy mintás díszítményt készített volna a jókívánsághoz: 99 OLD „Kedves Szaboné „” „” „” „” „” „” „” „”, B O L D O G; U J ESZTENDŐT ÉS SOK BOLDOGSÁGOT KIVÁNOK MINDAJÁUKNAK kiváló tisztelettel Komáromi Károly.
Édesanyám, mintha valami jutalmat nyert volna a kötésével, olyan örömmel ismételgette Komárominak azt a szavát, hogy a „pulovert nagyszerű”, de én még nagyobb örömmel voltam „Jóska” attól a pár sortól, amit külön nekem írt a a csúnya toronyról, emlékeztetve a derűt keltő közbeszólásomra a szeptemberi időből, Tódorán pap toronybeli tüze kapcsán.

(folytatjuk)