Az Európai Unió döntési, pénzügyi és végrehajtói szerveinek mondhatni tipikus, a valósággal éppen csak köszönőviszonyban lévő viszonyulásának egyik iskolapéldája a megyei integrált hulladékkezelési rendszer jelenlegi helyzete. Hozzászámítva a hazai közbeszerzés fejetlen, rosszul szabályozott rendszerét, talán nincs is, mit csodálkozni azon, hogy létezik olyan megye, ahol lassanként nekiláthatnak újjáépíteni a négy évvel ezelőtt már befejezett, minden elvárásnak tökéletesen megfelelő hulladékkezelő telepet, mivel az kihasználtság hiányában egyszerűen tönkrement. Mindez a licitek dzsungeltörvényei és Brüsszel gyakorlatilag megingathatatlan álláspontja miatt.
Háromszéken valamivel jobb a helyzet, most fejezték be a telepet, újak az eszközök, járművek, de a működtető megtalálása még az elején tart. A bejárandó út viszont ugyanaz. Versenytárgyalás, amelynek eredményét borítékolhatóan megóvják, és talán a bírósági eljárást sem lehet elkerülni. És itt nem szabad elfelejteni: közhasznú beruházásokról van szó, amit ráadásul az unió varrt a nyakunkba – igaz, támogatást adtak hozzá, viszont előírások tömkelegét is a hogyan továbbról.
Fontos tudni ugyanis, hogy noha Bukarest sem panaszkodhat – nagy gyakorlata van az ellentmondásos, inkább megakasztó, mint segítő szabályozás előállításában –, a hulladékkezelési rendszer kialakítása és a további sorsa kapcsán tapasztaltak forrása végül is az Európai Unió. Brüsszeli elvárás a versenyhelyzet megteremtése, a közvetett állami támogatás lehetőségének kizárása, illetve a telepeken elhelyezett hulladék mennyiségének tetemes csökkentése 2020-ig, és mindehhez Románia tagállamként csak alkalmazkodhat. A versenyhelyzet megteremtése ebben az esetben egyenlő a közbeszerzéssel – közvetlen odaítélés kizárva! –, az állami támogatás kérdése pedig egy közhasznú, akár önkormányzati tulajdonban lévő működtetőnél meglehetősen kényes és sokféleképpen értelmezhető kérdés a román törvények már legendássá vált képlékenysége miatt is. A harmadik elvárás pedig még több bonyodalmat okozhat, mint amennyi hasznot hajt. Tény ugyanis, hogy amennyiben egy magánvállalatnak ítélik oda a telepek működtetését, az illető érdeke éppenséggel a minél nagyobb mennyiségű hulladék átvétele lesz, hiszen jövedelmét ebből tudja növelni. Ezzel szemben Brüsszel a csökkentés mellett száll síkra. Az eredmény pedig egyszerű: előbb-utóbb a településekről a hulladékot begyűjtő önkormányzati vállalat vagy társulás zsebére megy majd a játék, amelynek a kiesést szintén pótolnia kell, ez pedig bizonyos idő után csak díjemeléssel rendezhető. A közvetlen odaítélés ezzel szemben egyrészt megteremtené a hatékonyabb ellenőrzés lehetőségét a helyi hatóságok számára, hiszen mind a begyűjtés, mind a lerakás ugyanazon a vonalon oldódna meg, másrészt a díjszabást illetően is beleszólhatnának annak alakulásába. Minden pozitívuma ellenére ez a megoldás mégis évek óta kizárt.
A fentiek után kérdeznénk: nem elég abszurd a román közbeszerzési eljárás teremtette helyzet – lásd: a legelőnyösebb ár politikája és az ebből is fakadó minőségi viták, illetve az óvások sorozata, amely miatt olyan esetről is tudni, hogy tíz százaléka sem valósult meg egy ilyen projektnek – , a működtetés kérdésében miért azt az utat kell járni, amely nagy eséllyel az egyszerű emberek kárát okozza?
Mintha a brüsszeli EU-bürokraták ez alkalommal is egy párhuzamos valóságot igazgatnának. Bukarest tétovázását, vak alkalmazkodását pedig szintén nem menti semmi.
