Magam pusztítom a legkönnyebben,
ha már mindig kéznél vagyok:
felindítom magamra katonáim –
vak, fakardos angyalok.
Sápadtan, fényes öltözetben
sziszegve jönnek ellenem,
nem véd az ékes hazugság sem,
amit hisztek: a fegyelem.
A páncél átszakad, valahányszor
törni bérelem magam.
E játékhoz mindent én adok:
ezt az éjszakát s agyam.
Pedig aki ígyen vétkezik,
arra csak az ostobák Éke vár...
Csikorognak belé a zsigereim,
úgy tudok hallgatni már.
