kínálják habos-fehérre sikálva,
mit Szík „városa” termett, s fodor harmaton

Kalotaszeg álmod: Körösfő, Sárvár, Sztána...
De rohan – siet az áradó sokadalom,

s mi csoda volt egyszer, már nem kap utána.
Kókad Erdély igazi „zászlaja” közönyben,

a metró – a huzatban még fel-fellobog,
elhúznak mellette, búban, gondban, örömben

gazdagok, szegények, esettek, boldogok...
A Moszkva tér padjain, csodára várva,

munkára, kenyérre kínálják maguk,
kik otthon nem lelhettek megváltó csodára:

itt meg zárva előttük az ajtók és kapuk.
Kászon és Felcsík, szelíd Nyárádmente,

Marosszék, Mezőség s a két Küküllő –
a hajnal fogadja őket, kíséri a naplemente,

felettük kalapács, alattuk vasüllő.
Futna a világba a jóra termett székely,

kezében friss „Express”: „kínál és keres”,
reménykedőn néz még mindig szerteszéjjel

s töpreng: ő itt vajon alperes, avagy felperes?
Néz kialvatlan szemmel őrült forgalomba,

néz cserzett, erős kezére: mozdulat – csoda,
megmutatná – egy hónapra, hétre, napra,

hogyan is állott meg büszke Dévavár fala...
Ezer villamos mellette zúgva elcsikordul,

mint fogai között a keser káromkodás,
áll, akár századokig a vártán, szóval se mordul,

reménye újra zsendül, hite sorvad és felemás.
Mintha gyökeret vert volna, érzi: itt kell állnia,

hol lennebb a Duna locsog, jó hajításnyira...