– Hogyan, miért kezdődött?
Deszke Dalma: Még egyetemisták voltunk, államvizsga-dolgozatra készültünk, akkor született az ötlet, hogy a nehezen hasznosítható mezőgazdasági melléktermékből készítsünk valami hasznosat. A szakmába is vágott – menedzsment szakon tanultunk, férjem később a vidékfejlesztést is elvégezte –, hogy keressünk egy uniós pályázatot. Akkor csak kutatgattunk, most már hál’ istennek, sikerült több szalmaszálat is összetenni.
Deszke János: Az akkori projekt témája az volt, hogy olyan vállalkozást indítsunk, amely működőképes a mai világban. Bújtuk az internetet, s egyszer a híradóban hallottuk, hogy Vasluiban ilyesmit csinálnak: szalmából brikettet.
D. D.: Fontos volt, hogy legyen innovatív jellege is, de a meglévő, hagyományos alapanyagokat lehessen hasznosítani.
D. J.: Megírtuk a projektet, az egyetemen is nagy sikere volt, a tanárok is érdeklődtek és biztattak, hogy ezt a gyakorlatban is meg kell valósítani. Mindez 2011-ben volt, egy évre rá le is tettük a projektet a vidékfejlesztési kiírás keretében.
– Az újszerűség és a hagyomány abban is találkozik, hogy ahogy látom (a beszélgetésre a vállalkozás székhelyén, a maksai egykori termelőszövetkezet egyik felújított, a brikettgyártó gépsornak helyet adó  istállójában került sor – szerk. megj.), nem idegen az alapanyagot előállító ágazat sem...
D. J.: Hát persze, szüleim mezőgazdálkodással foglalkoznak, elsősorban pityókatermesztéssel, de a vetésforgó miatt a búza sem maradhat el. Több száz hektáron gazdálkodunk immár évek óta együtt, így az alapanyag saját forrásból, de más termelőktől is adott, ha nem is olcsón, de könnyen előteremthető.
– Könnyű volt megszerezni a beruhá–záshoz szükséges pénzt, a támogatást?
D. J.: Nem, nagyon nehéz volt, ezt bizonyítja az elég hosszú idő, ami alatt sikerült beindítani a gépsort. Amint már mondtam, a pályázatot 2012-ben adtuk be, 2014-ben nyertesnek nyilvánították, és gyakorlatilag ez év elején kezdtünk gyártani. Az összérték 234 ezer eurónál valamivel több volt, ennek 15 százaléka az önrész. Nagyon megnehezítette a dolgunkat, hogy vállaltuk, egy év alatt megvalósítjuk a beruházást, holott a kiírás szerint ez hároméves időszak is lehetett volna. És az is, hogy mindent egyszer ki kellett fizetni, azután lehetett lehívni a támogatást.
D. D.: A közbeszerzés nagyon elhúzódott, tavaly augusztusban meglett a gépsor, de ahhoz, hogy minőséget tudjunk gyártani, be kellett járatni. Minőségről beszélek, mert most már laboratóriumi vizsgálat is bizonyítja, hogy a száraz bükkfa kalóriaértékével egyenértékű brikettet tudunk előállítani.
– Hogyan tud egy ekkora beruházást finanszírozni – ha időlegesen is – egy fiatal házaspár?
D. J.: Kellett a szülők segítsége, ha bankhoz fordulunk hitelért, azt hiszem, hogy a kamatok elvitték volna az egész támogatást.
– Nem szokványos, hogy Székelyföldön szalmával fűtsenek. Milyen technológiával készül a szalmabrikett?
D. J.: A gépsort, ami előkészíti, majd brikettálja, egy emelővel toldtuk meg. A legfontosabb, egyben a legnagyobb odafigyelést is igénylő művelet, hogy a szalma megfelelő nedvességtartalommal kerüljön a présbe. Néhány százalékon learatjuk, de sokszor 18–20 százalékos nedvességtartalma is lehet az alapanyagnak, amikor feldolgozásra kerül. Akkor őröljük, szárítjuk úgy nyolcszázalékosra, azután préseljük.
D. D.: Az innovatív jellegét az egész beruházásnak az is adja, hogy a szükséges villamos energia egy részét napelemekkel állítjuk elő, a gép óránként hetven kilowattot igényel, napos időben úgy tíz kilowattot tudunk termelni a negyven pannóval.
– Megérte belevágni az egészbe?
D. J.: Eleinte azon voltam, hogy nem. Amennyi papírt kellett vinni, s sokszor mondták, hogy ez nem jó, az nem jó... Most legalább látom, hogy tudunk termelni, bár a géppel ismét valami baj van, szerelőket kellett hívni. Litvániából vásároltuk, mert a legolcsóbb árajánlatot kellett választani, de rengeteg baj volt vele.
D. D.: Édesapám az öntödében dolgozott, megvizsgáltattuk a pótalkatrészeket, és kiderült, hogy többféle anyagból olvasztották össze, nem az a minőség, ami kellene, hogy minél olcsóbban tudják előállítani.
D. J.: De ha azt vesszük, hogy kilenc embernek tudunk munkát adni, ha tudunk termelni és el is tudjuk adni, akkor megérte.
– Hol van piaca a brikettnek?
D. J.: Egyelőre inkább helyi, illetve környékbeli vásárlóink vannak, cégek és magánszemélyek is.
D. D.: De még sokan nem tudnak róla, ahogy az interneten, illetve a sajtóban, elektromos plakáton  kezdtük hirdetni, azonnal megnőtt az érdeklődés. Előnye, hogy százszázalékosan természetes anyagokból készül, nem használunk ragasztót sem, mint a faőrleménynél, és az ára is hasonló a fáéhoz. Ami más, az a több hamu, ami a felhasználás után marad, de az is jó egyébre, akár a virágágyások, kiskertek, pázsitok földjének lúgosítására is. El kell mondanom: a tavaly ősszel annyira optimisták voltunk, hogy tűzifát sem vettünk otthonra, csak erre számítottunk, és bejött. Pedig akkor még nem is működött rendesen a gép.
 – Mi kell ahhoz, hogy valaki belevágjon egy ilyen újszerű dologba?
D. J.: Vakmerőség...
D. D.: …és kitartás, és persze a szülők támogatása.