A székelyek 1493-ban Báthori vajda ellen panaszlevelet adtak be a királyhoz és abban a következőket írták: „Minden hadjáratban és táborozásban ott voltunk az ország védelmére s a mi őseink vére különböző országokban, t. i. Moldovában, Havasalföldön, Rác-, Török-, Horvát-, Bolgárországban bőven omlott. Vérünkből patakok folytak, csontjainkból halmok emelkedtek.”
Történetileg igazolt tény, hogy Hunyadi János erdélyi hadseregének magvát a székelyek alkották. A székelyek vitézségének emlékére és jutalmazására a csíksomlyói ferencrendi kolostornak harminckét családot adományozott azzal a kikötéssel, hogy minden más szolgálattól mentesek legyenek. A romániai néphagyomány Székely Jánosnak nevezi és a délszláv históriás énekek nemcsak Szibinyani Jankónak, hanem majdnem ugyanannyiszor Székely Jánosnak is, nyilvánvaló jeléül annak, hogy a Balkánon Hunyadiban a székelyek vezérét látta a nép, amely az ő hadaival érintkezett.
Ha az 1914–1918. években lezajlott világháború ideje alatt ilyen levelet írtak volna a székelyek a magyar királyhoz, hány ország nevét írhatták volna még oda, hiszen az európai szárazföldnek, a skandináv államokat, Hollandiát, Svájcot és Spanyolországot kivéve, nincs országa, hol a székelyek vére nem ömlött volna (...), sőt Európán kívül, Kis-Ázsiában is harcoltak, mint a törökök segítségére küldött tüzérek.
Az osztrák-magyar főhadiszállás harctéri jelentései egyetlen hadcsapatot sem említettek annyiszor és oly elismerő dicsérettel, mint a székelyekből álló 82. csász. és kir., a 24. honvéd gyalog-, a 2. csász. kir., a 9. honvéd huszár- s az 5. honvéd tüzérezredeket.
Ezeken, a kizárólagosan székelyekből álló ezredeken kívül voltak más székely taktikai egységek is, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy kiegészítésül szolgáljanak a harcközben megritkult és harci kedvöket veszített nem magyar nemzetiségű katonákból álló csapatoknak. Ezeket a különítményeket mindig oda vezényelték, hol legnagyobb volt a veszedelem. Az erdélyi román katonákból álló csapatok csak akkor állották meg derekasan helyöket harc közben, ha székely altisztjeik voltak és taktikai egységök legalább egyharmadában székely katonákból állott. Példát szolgáltattak erre a cs. kir. 2. és 62. gyalog-, továbbá a 22. és 21. honvéd gyalogezredek, amelyeknek legénysége vegyesen románokból és székelyekből állott.
A magyar hadi történelem arra tanít, hogy a székelyek voltak századokon át az a gát, amelyen megtört minden hódító áramlat, amely a magyar államot kelet felől fenyegette. Erdély volt Magyarország keleti védőbástyája mindig, és e bástyának legerősebb őrtornya a Székelyföld, ahol a veszedelem idején meggyújtották a máglyákat a tűzhalmokon, és a nép a figyelmeztető harci kürtök riadóját hallva, ment – küzdeni vagy meghalni Magyarországért és a székely szabadságért.
Ε nép története azonban megtanít arra is, hogy a székely nemcsak Magyarországért és a székely szabadságért harcolt, hanem idegen nyelvű és fajú népekért is, ha azt hitte, hogy egyúttal az emberiség egyetemes érdekeiért és a népek szabadságáért, lelkének ez eszményképéért harcol.
Az 1849-ben Kossuthtal Törökországba menekült székely tisztek és honvédek közül többen részt vettek, a török és az angol hadsereg kötelékében az 1853–55-iki krimi hadjáratban. Cseh őrnagy a magyar Kmethy honvédtábornokból lett török basa oldalán védelmezte Örményországban Kars várát. Az olasz nemzeti és állami egységért küzdő Garibaldi hadseregében Gál Sándor 1848-as székely honvédtábornok és más magyar főtisztek vezetése alatt 2000-nél több székely katona harcolt. Ezek közül többen átmentek Észak-Amerikába is, hogy az északi államok seregében részt vegyenek az Egyesült Államok nagy szabadságharcában. Az Utassy György, 1848/49-es magyar őrnagy parancsnoksága alatt alakult és Garibaldi-különítménynek nevezett New-York-i 30. gyalogezredben harcolt e székely garibaldisták legnagyobb része. Székely származású volt Zágonyi Károly ezredes is, ki az általa toborzott Frémont testőrök élén hajtotta végre azt a lovasrohamot, a springfieldi magaslatok ellen, melyet az amerikai szabadságharc történetében „Zágonyi halállovaglásá”-nak neveznek.
Argentína hadseregének újraszervezője is székely katona volt, Czecz János 1848/49-iki honvédtábornok személyében. Ott harcoltak a népek szabadságának e világvándor bajnokai az 1863-iki lengyel forradalomban is, az orosz zsarnokság ellen. Leveretvén az orosz túlnyomó erő által e lengyel forradalom, sokan jutottak közülük orosz fogságba, arra kárhoztatva, hogy életök hátralevő részét Szibéria hósivatagjain vagy az Ural-hegység ólombányáiban töltsék keserves rabságban és szívet tépő gyötrelemben.
Hihetetlennek látszik, de mégis igaz. A székelyek a régebbi századokban a románokért is harcoltak. Menedéket adtak az oláh vajdáknak, valahányszor azok rászorultak. Így 1538-ban Ráres Péter moldovai vajdának, mikor kénytelen volt üldözői elől menekülni. Csak a szerencsétlen üldözöttet látták benne, és még azt is elfelejtették, sőt megbocsátották neki, hogy 9 évvel azelőtt a Székelyföld legkeletibb részeit, a mai Háromszék- és Csíkmegyét, embertelenül feldúlta.
A román történetírók nem győzik eléggé magasztalni Vitéz Mihály vajdát a törökök ellen viselt háborúiért. Azt azonban igyekeznek elhallgatni, hogy ezek a háborúk vesztes háborúk lettek volna, ha nincsenenek seregében jelen azok a székely csapatok, amelyeket Báthori Zsigmond, Erdély akkori fejedelme küldött neki legkitűnőbb tábornokai, Király Albert, Borbély György és Makó Mihály vezetése alatt. Mihály vajda legdicsőbb hadi tettének a román történetírók a törökök ellen vívott Călugăreni-i csatát tartják. Csakhogy ez az ütközet már elveszettnek volt tekinthető, mikor Király Albert a maga székely tüzérségével és gyalog puskásaival közbelépett és megfordította az ütközet sorsát.
A XVI. és XVII. században a lengyel királyok udvarában is állandóan volt egy pár száz főnyi székelyből álló magyar katonaság, amelynek hűségére minden körülmények között számíthattak a lengyel királyok. Ebben a két században Kelet-Európában az igazi katonai elemet minden hadseregben a székelyek alkották, mint hű letéteményesei és megőrzői a mohácsi vész előtti magyar állam nagy katonai hagyományainak.
A skótok között történeti hagyomány gyanánt él, hogy Szent István magyar király uralkodásának idején a skót királyi családnak egy fiatal tagja az akkori trónvillongásokkal kapcsolatos események következtében Magyarországra, Szent István királyhoz menekült. A szent király nemcsak szívesen fogadta a száműzött királyfit, hanem mikor később megismerte és megszerette, leányát is feleségül adta neki. Később Skóciában a viszonyok a száműzött herceg javára fordultak, és visszatérhetett hazájába őseinek trónjára. Szent István kíséretül száz székely vitézt adott melléje – így a skót legenda – kik mint hűséges testőrei ott is maradtak. Családot alapítottak és skótokká lettek. Még ma is van egynéhány skót előkelő család, amelyet a hagyomány ezektől a székely vitézektől származtat. Valószínűen az egész csak mese, költői hagyomány, melynek magva csak annak a ténynek lehetett általános ismerete, hogy Lengyelországban s Kelet-Európa fejedelmi udvaraiban a testőrcsapatokat nagyrészt a régi magyar katonai tradíciók képviselői, a székelyek alkották.
* *
A trianoni békeszerződés következményeképpen Erdély, Magyarország keleti védőbástyája s annak legerősebb őrtornya, a Székelyföld leomlott. Ez őrtoronynak sok századon át állandó és hűséges őrei, a székelyek, fegyvereiktől megfosztva és magyar testvéreiktől elszakítva, román rabságba jutottak. (…) Vajon lesz-e valaha ereje a Románia és a szövetséges, társult hatalmak között kötött szerződés 11. §-ának, amelyben Románia arra kötelezte magát, hogy a székelyeknek legalább egyházi és iskolai ügyekben autonómiát ad?
Periklész híres halotti beszédében mondotta, hogy a városok védelmét nem az erős falak, a bástyák, a mély sáncok alkotják, hanem a férfiak melle és karja. A székely gondolkozó elméjét, szívét, munkás karját, fizikai és erkölcsi egyéniségét, amelyet hosszú századok nehéz küzdelmei és munkája fejlesztett ki, semmiféle erőszakos békével vagy hatalmi intézkedéssel sem lehet elkobozni. A székelység (...) nagy históriai öntudattal párosult nemzeti műveltséggel, egy magas fejlettségű vallásos és erkölcsi civilizáció átalakító erejétől nemesült. A székely népnek lelke van. Ez fogja őt megvédeni és megtartani, míg csak egy magyar él a Duna és Tisza medencéjében.
Gábor Áron rézágyúja
Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva
Indulnak már a tüzérek messze a határra.
Nehéz a rézágyú, felszántja a hegyet-völgyet.
Édes rózsám a hazáért, el kell válnom tőled.
Véres a föld, magyar tüzér vére folyik rajta.
Csak még egyszer gondolj vissza szép magyar hazádra!
Anyám, te jó lélek, találkozom-e még véled?
Holnapután messze földre, hosszú útra térek.
(népdal)
