Midőn ezt elmondá kevés szóval, Cseh Ignác bátyám-uram a románokba szólott belé, úgy vélekedvén, hogy jó lett volna s jó volna ugyan a románokkal egy akaratra jönni, de ők sem azt akarják, hanem a Dákó birodalmat. Mert lám, most is majd-majd kétmillió holdat kaptak a jobbágyfelszabadítással s mégis úgy viselik magukat, mintha semmit sem kaptak volna.
– Úgy van – mondá a pap is.
– Kaptak papiroson! – szólt belé atyám.
– S amit a magyarok kaptak, azok hol kapták? – kérdezte a királybíró.
– Azok is papiroson – felelte atyám.
Erre Márton pap ismét letette a szót, úgy mondván a gondolatát, hogy mind a magyar s mind a román számára valóság lenne a papirosból, ha a szabadságért együtt harcolhatnánk. Így azonban mi vesztegetjük ugyan magunkat a szabadságért, minek a példája legalább megmarad, de a románokat bizonyosan megcsalja a császár. Miután úgy látszott, hogy ebben váltig egyeznek is, megállapodtak abban, hogy nemes ember és más ember mind legyen egyenlő joggal honpolgár, s ilyen jegyben forrasszon mindenkit egybe a harc; majd a katonai vezetésre fordítván a szót, úgy vélekedtek, hogy Kossuth Lajoshoz kéne folyamodni, hadd küldene egyetlen vezetőt.
– S főképpen ágyút, de mindjárt! – mondá erős szóval atyám.
Midőn ezt kimondhatá, abban a pillantásban furcsa dolog történt, mert Gábor Áron, ki a folytatott beszéd alatt megdugulva s szinte elborulva hallgatott, hirtelen úgy megrázkódott egész testében, hogy ijedelemmel pillantottunk reá. Az arca keserű volt és vadul váltotta színét, kerek szeme tágra lobogott, mintha az elméje nagyon háborgott volna; majd ültéből felállt s miközben két öklét az asztalon nyugtatta, megindult, göröngyös hangon így szólt:
– Ne küldjön ágyút. Hanem adjon pénzt! S nekem hatalmat. Mert én csinálok ágyút!
Azzal leült, s úgy meredt reánk, mintha nem is egy, hanem egyszerre négy-öt Kossuth Lajost látott volna maga körül. Néhány pillantásra olyan csend lett, hogy még a lámpa is kínlódva égett abban a csendben; majd Márton pap, kiben a lélek tudománya mégis a legnagyobb volt, helyesen feltalálta magát és hasonló fennhangon mondotta:
– Ne küldjön ágyút. De a nép adjon hatalmat. S akkor Gábor Áron ágyút fog csinálni!
Hát ebben nemcsak egyek lettek, mint közös tűzön megannyi hasáb fának a lángja, hanem elhatározták azt is, hogy a szentgyörgyi gyűlésre, minek a hírét Cseh Ignác urambátyám hozá, együttesen vonulnak elő, s ott az ágyú dolgában leteszik a szót.
  Arra a gyűlésre, ami két nap múlva zajlott, engemet is elvittek, aminél jobbat nem is tehettek volna, mert egész életemre tapasztalám, hogy minő dolog a megforrósodott népnek a füstölgése és lángcsapása. Ebből a kóstolót már a székház előtt ízleltem, mert midőn a szekérről ottan leszállottunk, hát sok ember nyüzsgött a kapu előtt s bent a kapuban pedig két széki hajdú hatalmaskodott, hogy űzné tovább az embereket. Márton pap velünk lévén, mi bátorsággal fúródtunk előre, de a kapunál atyám kérdést vetett az emberek s a hajdúk felé, hogy mi volna a fennakadás. Erre az atyafiak, kik között igen sok volt a rongyos, zúgni kezdettek, hogy a hajdúk nem akarják a gyűlésbe béereszteni őket; a hajdúk pedig visszalármáztak, hogy nem vásári mutatvány lesz a házban, hanem a haza ügyében határozás. Atyám felvetette a fejét, mint hirtelen indulatában szokása volt, s elkiáltotta magát:
– A népé a haza!
Erre az emberek úgy elsodorták a két hajdút, mint az árvíz a fadarabot; s utánunk bétódultak a nagy terembe, ahol a hosszú asztal mellett már ott ült a hét urakból álló háromszéki kormány, melyet nemrégen választottak vala; s ott ültek az ezredes és alezredes főtisztek is. Mi a jobbik fal mellett a nép között állottunk meg, mely rövid idő alatt tömöttre töltötte az egész termet. Mellettem atyám állott s előttünk Áron bátyóval a pap. Igen nagy zsongás volt és izzó moraj. A kormányos urak pattogó szemmel és hevülten ültek, majd egy nagy csengettyűt megrázott a főkirálybíró, ama Horváth Albert, akiről mindenki tudta, hogy az idők megzendülését nem szereti. A csengetés után mindjárt felállt egy kicsi szakállas ember, kinek okos arca volt és jóféle szemejárása.
A pap hátrasúgta nekünk, hogy ez a kormány feje, a laborfalvi Berde Mózsa; de már beszélt is okos és nyájas szóval ez a Berde Mózsa, atyafiaknak és polgártársaknak nevezvén minket. Elmondotta, hogy Háromszék magára maradván, immár egyetlen fellegvára lett a szabadságnak, Erdélynek egész területén. Ebben a nagy órában tehát, melynek minden perce egy-egy szívdobbanás, számot kell vetnünk jelenünkkel és olyan jövendőt egyengetnünk, mely nem rejti magában a pusztulást, bárha dicső módon történnék is az; de nem hordja arculatán a szégyen foltjait sem. Vagyis bölcs értelemmel, de a szív sugallatában meg kell néznünk jelen állapotunkat, melyről nyílt szóval csak azt mondhatjuk, hogy teljességgel szorongató. Szorongató, mert először: nemcsak az anyahon kormányától vagyunk szerencsétlenül elvágva, hanem Erdély minden részeitől is, körös-körül az önkény a maga uralmát borítván testvéreinkre. Szorongató, mert másodszor: Pukkner fő hadiparancsnok levelet küldött nekünk, melyben a katonák további állítását megtiltja és Háromszéktől is meghódolást követel. Szorongató, mert harmadszor: Erdély másajkú lakosai nemcsak elpártoltak tőlünk, hanem a szászok meg nem szűnnek az országban és az országon kívül fondorlatot keverni ellenünk; a románok pedig a császári hadvezetők alá állanak és számos helyeken felborítják a nyugalmat.
Mindezt elmondván, fejet már nem is tudott tenni a beszédnek, mert a feszülő csend egyszerre megrepedt és nagy zúgás támadott. A zúgásban, mely a viharnak csak üzenő szele volt, a gyűlés népének közepén székre állt egy öreg pap, bizonyos gidófalvi Nagy Ferenc esperes, s felnyújtva a magasba két karját, csak ennyit kiáltott:
– Inkább meghalunk, de meg nem hódolunk!
Egyszerre felzúgott mellette a nép, de csak egy robajlás volt az egész, s utána ismét visszaömlött a csend. Nem tudom, hogy a pap szava alatt-e, vagy éppen a hang zuhatagában, de általvillant bennem mindaz, amit Kirilla atyánál Zajzonban beszéltünk volt. S valahogy történt, nem is gondolkoztam rajta, hanem leszakadván a csend, tiszta szívvel és zengve kiáltottam:
– Kössünk szövetséget a románokkal, hogy együtt harcoljunk a rém ellen!
Mint a hangyaboly, ha váratlanul belécsap valami, egyszerre olyan nagy bolydulás keletkezett. A zavarodásban mindenki arra énfelém nyújtotta a nyakát s még a vezetők is ágaskodtak az asztal mellett, hogy vajon ezt ki mondá. De a morgó zajban már hangok is hallatszottak, melyek ellenem s engemet keresve csapkodtak, meg-megvijjantva, hogy a románok mily kegyetlen dolgokat követnek el. Legfőképpen a katonák lobbantak fel, akik a marosszéki harcokból kavarogtak oda. Látván a nagy indulatot, bizony megijedtem, hogy most széjjel fognak engemet szaggatni, de Áron bátyó és a pap védelmül előmbe álltak, atyám pedig a feje fölött lógatni kezdte a jobb karját s úgy kiáltotta:
– Ésszel akarja legyőzni az ellent!
– Kinek mije van! – felelt egy hang.
S ez, hogy „kinek mije van”, rögvest elvitte rólam a nép haragját, mert nagy buffogás keletkezett és kacaj bugyogott széjjel. S akkor, hogy vége szakadjon a félrement zavarodásnak, a főkirálybíró ismét megrázta a csengetyűt, mire az asztal mellett felállott egy ezredes főtiszt, a választott hadivezető, bizonyos Dobay Károly. Mihelyt beszélni kezdett, atyám közelebb bújva hozzám, odaszólt nekem:
– Többet ne beszélj!
– Nem is akartam – súgtam vissza.
Az ezredes főtiszt kínlódott a szavakkal, mert inkább szokott volt a kard forgatásához. A politikáról nem is igen beszélt, csak meg-meglegyintette, hogy jóban-rosszban együtt a helye mindenkinek; s hamar a katonai állapotra fordította a szót. Kicsi idő múlva azonban itt is bokorba lépett, mert midőn elősorolja vala az ellenség nagy számát, annak kalapot úgy tett, hogy ezt mondotta:
– Vagyis egyetlen magyar katonára öt ellenséges katona jut!
– Annyi kell is! – kiáltotta rá valaki.
Hát erre olyan kacagás borította el az egész nagy termet, hogy az ablakok megpárásodtak belé; s a kormányos urak s még maga az ezredes főtiszt is mosolyogni volt kénytelen. Mind nagyot enyhülvén ebben a mulatságban, a főkatona sorolni kezdette, hogy nincsen elegendő pénz, nincsen kellő ruházat, nincsen szükséges számban fegyver, és nincs puskapor. Midőn mindezekre az volt a válasz, hogy „ha nincs, lesz”, akkor a fejét a makacs nép felé előredöfte, s mint a legnagyobb okot, úgy gurította oda:
– Nincsen egyetlen ágyú!
– Csinál Gábor Áron! – kiáltotta atyám.
Mindenki keresgélt a szemével, s Berde Mózsa úr meg is szólalt, hogy ki az a Gábor Áron! De akkor Áron bátyó az emberek sűrűjében már törtetett előre, kezében egy vesszőpálcikával, amit hordani szokott; s útjában olyan hangot adva, mint a nehezen induló malomkerék. S előre vergődve annyi szem sugarában, félig a főemberek asztalával s félig a néppel szemben megállt, s fennhangon így szólt:
– Én vagyok nevezett Gábor Áron. Tanultam az ágyú titkát, s itt a főtiszt urak előtt és a nép színe előtt nyilvánítom, hogy tudok is ágyút csinálni. Csak bizalmat kérek, az öntéshez matériát, a nevemre hatalmazást valamely vashámorhoz s a kezem alá engemet megsegítő embereket. Ha mindezt elnyerem, mához két hétre itt lesz a három ágyú, melyekkel célba lövök! S ha pedig nem lenne meg a három ágyú, ítéljen rajtam a nép! Vagy ha meglesz, s azokkal célba nem találok, magam állok az ágyúk elé, hogy engemet szaggassanak széjjel a golyók!
Mint a gát, midőn általszakad, úgy zúgott fel a lelkesedés áradata. Mindenki üvöltözött, hogy éljen Gábor Áron; a falakat döngették, a padlót tapodták, a székeket recsegtették; s még a kormányos férfiak és a főtiszt urak is felálltak, úgy megperzselte őket a berecki bajnok.
Ezzel aztán a megadás ellen fordult egy akarattal a gyűlés, mert utána nem vala már semmi huzavonás, sem oldalozás. Hanem határozatba tettük, hogy álljon egész Háromszék fegyveres lábra, s falunként szerveződjék az őrsereg, mely vezetőket magának fog választani.
Így vége szakadván a gyűlésnek, darabig még a teremben várakoztunk, mert Áron bátyónak már ott helyben írni kezdették a szükséges levelet, hogy azzal a fülei vashámorba indulhasson. Elnyervén a levelet Erdőfülére, hogy az ottani királybíró a szükséges pénzt és mind a segítséget neki megadja, együtt indultunk kifelé a házból. Menet nem győztem eleget csodálkozni, mert Áron bátyó nem is vala már az az ember, akinek addigelé ismertem volt, mert például játszadozván a pálcikával, könnyűszerrel lépkedett, az arcája fiatal kedvességben fürdött, az a göröngyös szava pedig gyöngyként bugyborékolt.