Ne búsuljon, édes nagyapókám, mert Cenci néni nem tagadott ki az örökségből, amiért Cili néni meg az undok Lipike elől Andrissal kettesben elettük az uzsonnát. Kisült, hogy Cenci néni is utálja Cili nénit, még inkább Lipikét, aki Cenci néni szerint épp olyan potyafráter, mint a papája, Szepi bácsi. Nemhogy kitagadott volna, be még meg is lepett egy majommal.
Az a nadselű gondolat született meg ugyanis Cenci néni agyában, hogy én gyakran beszélek Majmonidesz Matyi nevű osztálytársamról, aki mindenben majmol engem, s akinek én adtam a Majmonidesz nevet. Egy szép reggelen aztán, amikor még heverésztem, Cenci néni benyitott a szobámba, láncon vezetve Majmonidesz képmását, s mondá, amint következik:
– Nézz ide, drágám, megvettem neked Majmonidesz Matyit. Éppen kitelt az ára a szamár árából, most már nyugodt vagyok, többet nem esel a pocsolyába.
Hát, édes nagyapókám, örültem is, nem is, mert az igazat megvallva jobb szerettem volna két példányban Majmonideszt: úgy is, mint majmot, úgy is, mint csacsit. De nem mutattam kedvetlenséget, megcirógattam Majmonidesz Matyi képmását, aztán meg is kereszteltem az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében.
Nos, telt-múlt az idő, már szépen összebarátkoztam Matyival. Összebarátkozott Andris bátyám is, hármasban sétálgattunk a kertben. Kezdetben láncon vezettük, de aztán elengedtük a láncot, lám, mit csinál. Matyi bizony azt csinálta, hogy amint egy magas fához közeledtünk, uccu, egyet ugrott, kettőt szökött, s egy szempillantás alatt fenn volt a fán. Tyű, most mit csináljunk? Hívtuk, csalogattuk Matyit: így, édes Matyikám, úgy, édes Matyikám, jer te, drágám, de ránk se hederített, s minél közelebb mentünk a fához, annál magasabbra mászott. Minthogy azzal a nadselű gondolattal indultunk el hazulról, hogy bejárjuk a Rózsadombot, magunkkal vittük Cenci néni messzelátóját. Ez csakugyan nadselű gondolat volt, mert ebből egy másik nadselű gondolat született, mégpedig az Andris fejében.
– Hocci csak ide a messzelátót, öcskös – mondta Andris.
– Talán bizony nadselű gondolatod született? – kérdeztem én.
– Mért ne? – mondta ő.
Azzal szeme elé fogta a messzelátót, nézte, nézte, sokáig nézte Matyit, akkor aztán a messzelátót letette a földre.
– Nadselű, nadselű! Gratulálok, András bátyám – ráztam meg Andris kezét. – Már tudom, mi a te nadselű gondolatod. Az ugye, hogy Majmonidesz Matyi leszáll a fáról, felveszi a messzelátót, belenéz, és...
– ...mi megfogjuk – egészítette ki Andris.
– Meg ám, ha a messze távolító üveget fordítja felénk – mondtam én.
Szépen meghúzódtunk egy másik fa mögé. Matyi, persze, csak erre várt, leugrott a fáról, felkapta a messzelátót, s ó, mely szerencse!, éppen a messze távolító üveget fordította felénk. Bizony, felénk, mert mi abban a pillanatban, amint Matyi a szeme elé fogta a messzelátót, szép csendesen elindultunk felé. Aki persze azt hitte, hogy messze, messze vagyunk tőle.
Képzelheti, édes nagyapókám, Matyi megrökönyödését, amikor egyszerre csak topp!, elébe toppantunk, s a láncot mind a ketten megragadtuk.
– Indulj, komám – mondtam én, mint ahogy nagyapó meséjében mondja a huszár az ördögnek, s bezzeg hogy indult is. Bizony, édes nagyapókám, igaza van a közmondásnak: kötve kell hinni a komának!
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
