Könyv. Szemmeresztés. Hátfájás. Keresztrejtvény. Ülve-fekve kényelmetlen. Mégis.
Ismét üresjárat. Kiszabadulás. Séta. Az első. Nyolcvanhat lépés oda, nyolcvanhét vissza. A számolással lenne a baj? Újra. Nyolcvannyolc oda, nyolcvankilenc vissza. Sehogy sem stimmel. Ellenőrizni. Kétszer, háromszor, négyszer. Persze, az eredmény annyiféle. Nem baj, talán holnap. Egyszer majd csak találni fog.
Keresztrejtvény. Bonyolultabb. Ceruza, radír felváltva. Időnként hegyző. A csonkon fognyomok. Keserű íz a szájban. Homályos szemüveg. Kilenc lépés a kagylóig, négy öblítés a két lencsén, harminckét másodperc sikálás. A törlőkendő a szemetes mellé esik. Lehajlás, beledobás. Okuláré ellenőrzése. A tiszta üvegszem újra felfedezésének mindig beteljesülő csodája.
Ebéd. Ugyanaz a leves, mint tegnap, mint holnap. Ugyanaz a második fogás, mint tegnapelőtt, mint holnapután. Nem öröm.
Könyv. Féloldalt fekve, kar a fej alatt, a vaskos kötet a két térdnek támasztva egyensúlyoz. Időnként lecsúszik, olyankor bosszús fintor. Új pozíció, onnan is lecsúszik. Vissza hátfekvésbe. Nyak zsibbad, gerinc mellett a hosszú izmok lüktetni kezdenek. Mozdulni picikét, kibírni a fejezet végéig, de legalább az oldal aljáig. Aztán – de csak akkor – jöhet az újabb séta.
Más útvonal. Odafelé enyhén lejtő szerpentin, visszafelé enyhén emelkedő kanyargós út. Mentén a fű derékig, közte foltokban lucernavirág. Kicsi piros kelyhecskék, igénytelen kivitelben – gyönyörű. Almafáról szilvafára üldözi egyik rozsdafarkú a másikat, csivitelnek éktelen, talán nem is veszekednek: szerelmesek. A pocsolyában veréb fürdik, tollait ijesztően borzolja. Mint kis puffancs, akár rajzfilmfigura. Mosolyt fakasztó kéjes élvezete. Az arc izmai kis késéssel engedelmeskednek az elfeledettnek hitt ingernek.
Lázmérés stukkerrel. Kezelés. Kötözés. Vacsora. Nem ugyanaz, csak ugyanolyan. Mint tegnap, mint tegnapelőtt. Mint holnap, mint holnapután. Pirulák. Felek, egészek. Kicsik, nagyok. Színesek. Nem öröm.
Keresztrejtvény? Könyv? Felváltva. Sötétedésig. Az hamar. Ismét borús az ég. Elered az eső. Eláll még estig? Lesz még idő egy sétára? Izgalmas a várakozás. De nem öröm.
Hallgatni a bajtársakat. Kicsi zok, apró sirám, közben még véletlen sem a sorsnak szidása. Nem a beletörődés ez, csak az elfogadás. Hogy nem úgy kellett volna, hogy nem kellett volna idejekorán abbahagyni. Kimeríthetetlen a téma.
Esti névsorolvasás. Villanyoltás. Még egy nap eltelt. Aludni. Ha lehet.
Holnap jó napunk lesz. Reggel borotválkozunk. Köpenyek övéből nyakkendőt kötünk. Egész nap történeteket mesélünk. A hölgyeknek udvarolunk, a konyhára virágcsokrot küldünk. És mosolygunk önfeledten, mintha minden rendben. Hiszen valóban minden rendben. De tényleg.