És valóban: le a kalappal előttük! De a történet nem itt kezdődött, hanem még Békésen, ahol pár napja Mráz Ágoston, a Nézőpont igazgatója mondta ki: minden elismerésünk és szeretetünk Ferenc pápáé mint papé, de nem biztos, hogy migránsügyben is jól politizál, és nem biztos, hogy szerencsés, ha az európai viszonyokat talán kevésbé ismerő egyházfiként teszi ezt. Sokkal inkább reális az, amit Erdő Péter képviselt Rómában, kicsit ellentmondva „főnökének” is, állítván, hogy ebben a kérdésben nekünk, lélekben ugyan irgalmas, de a mindennapok valóságában igencsak Európát féltő nemzeteknek kell döntenünk. Bátor tett, hisz „piros sapkában” néha nem könnyű a dolgokat nevén nevezni. El tudom képzelni, hogy ez a gondolatmenet vezette az idei búcsú szervezőit is, akik – telitalálatként – egy „kis papra” bízták a szónoklatot. Ő szabadabban beszél sapkátlan fővel… Csintalan László felkérése pedig azt eredményezte, amit vártak tőle: pedagógusként tiszta, élvezetes, nevelő jellegű, módszeresen felépített és érthető volt mondanivalója. Papként mindent elmondott, amit egy ilyen alkalom megkíván liturgiai szempontból is. Székely-magyar szónokként pedig úgy tüzesített fel minden őt nézőt és hallgatót, hogy legott lángba nem borítottak semmit ugyan, de hazavitték a magmaradáshoz és egységhez szükséges zsarátnokot. Emberként pedig könnyeket csalt szemünkbe és gombócot a torkunkba, hisz Szűz Máriához úgy vitt egyre közelebb, és párhuzamosan úgy hozta őt hozzánk, hogy szavai egyben simogattak, lelki megtisztulásra és tettre is serkentettek.
Az idén voltunk talán a legtöbben. Az idén talán valóban jó ügyért voltunk. Együtt. Mindenhonnan a világból, felekezettől függetlenül, klérus és egyszerű emberek egy akarásban, és a Fennvaló kegyelméből a környező zivatarok ellenére el sosem ázóan. Álljon ezért végezetül itt az, amivel a prédikáció zárult: „Isten, áldd meg a magyart beléd vetett erős hittel, hogy ne legyünk a hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség saját magát pusztító áldozatai. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! Ne hagyd, hogy mi veszejtsük el édes szülőföldünket azzal, hogy hagyjuk elnéptelenedni, mert iskoláinkban  évről évre egyre kevesebb gyermeket tanítanak, mert fiataljaink a megélhetésért el/kivándorolnak, arra kényszerülnek, hogy itt hagyják szülőföldjüket, mert családjaink szétzüllenek, mert időseinknek és betegeinknek átdolgozott emberi élet után a legszerényebb emberi élethez szükségeseket is nélkülözniük kell. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk, mert közös dolgaink megvalósításában is széthúzás van köztünk! Érdemtelenségünk tudatában kérünk, Istenünk, Atya, Fiú és Szentlélek és Boldogságos Somlyói Szűzanyánk: áldd meg a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt! Ámen.”