Minden repülni tudó közül leginkább a szitakötő hasonlít a repülőgépre. Még a zirregése is bizonyára burrogás volna, ha maga a szitakötő nem volna olyan picike. Így csak zirreghet szegényke.
– Zirizirr, zirizurr, zi-zi – zirregi vidáman. És olyan gyorsan libben-lebben sásról sásra, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudná borítani. Még egy olyan nagy szalmakalappal is, mint amilyent a kisfiú fejében láthatunk.
De minek is kellene megborítani.
– Hogy lenne nekem is repülőgépem – gondolta a kisfiú.
– Hadd el, hadd zirregjen kedvére.
De a kisfiú másképpen gondolkozott. Különben nem tette volna le a nagy cserépkorsót, melyet azért nyomtak a kezébe, hogy hozna gyorsan vizet a csurgóról a nagy melegben szorgoskodó mezei munkásoknak. Ment is a kisfiú örömmel s büszkén, hogyne ment volna, amikor városi s ekkorka létére ilyen hivatallal ruházták föl. Olyan magasra tartott fejjel haladt az ösvényen, hogy szinte egy bakarasszal nagyobbnak látszott, mint amekkora valójában.
– Aztán hamar járj!
– Hamar járok!
– Az egyik lábod itt, a másik ott legyen! – kiáltott utána a nagyapja.
– Ott lesz és itt lesz – ígérte a kisfiú, és ugyancsak szedte a lábát. S amikor a csurgóhoz ért, ügyesen alája tette a korsót, ahogyan a nagyobbaktól látta. És örült nagyon, hogy ilyen szépen muzsikálva csordogál bele a finom forrásvíz.
Ekkor röppent el a szitakötő az orra előtt. De mire utána fordult volna, már jött is szembe vele. Aztán oldalra tért hirtelen, s rászállt a sásra, egy kicsit hintázni.
– Meg kéne fognom – vette le a kalapját a kisfiú. – Olyan, mint egy repülőgép. Világra olyan.
– Hopp! – borította a kalapot a sásra.
– Zirizirr, zirizurr – zirrent tovább a szitakötő. S pár lépéssel odább újra leszállt.
A kisfiú utánalopakodott.
– Hopp! Megvagy!
De nem volt meg.
Ott körözött a feje fölött. Olyan sebesen, hogy a zirregését is alig tudta követni. Zirizurr. Hopp! Zirizurr. Hopp! Így mentek mind lennebb, lennebb a patak mentiben. A korsó már jóllakottan gurgulázott. Már az oldalán is csurgott. Ami különben nem árt a korsónak, annál hidegebben tartja majd a vizet. De a dolgosok is egyre sűrűbben tekintgettek a hátuk mögé, hogy jön-e már a kisfiú. Ebédelni is kéne. De se kisfiú, se víz.
Aggódni kezdtek. Mégiscsak városi kisfiú. Nehogy valami baja esett volna.
A nagynéni utánaindult. Meg is találta – a korsót. Már éppen kiáltani akart, amikor a nagy szalmakalapot is megpillantotta. Jó hajításnyira a csurgótól, ott hadonászott vele a kisfiú.
– Hát te mit hadonászol azzal a kalappal?
– A repülőgépet, a pici repülőgépet szerettem volna – motyogta sírásra görbült szájjal, és már hullt is a könnye, mint a záporeső, mert eszébe jutott az elmulasztott kötelesség.
– Csak nem szitakötőt akartál fogni?
– De – intett igent szipogva a kisfiú.
– Hagyd, hogy röpdössön. Nem kell azért pityeregni.
– A vízért sírok – zendített rá újból a kisfiú.
– Azért egyet se sírj! Legalább jó hideg lett – vette ki a csorgó alól a túlcsordult korsót a nagynéni.
– De én szégyenlem.
– Szégyennek szégyen, de kicsi szégyen. Te is kicsike vagy még.
– Tessék engem megverni!
– Miért vernélek?
– Mert ha falusi fiú volnék, akkor meg tetszene…
– Lehet, van aki megverne, de én akkor se.
– De mit mondanak, ha megtudják, hogy miért nem vittem a vizet?
– Egyet se búsulj te azon! Mindannyian voltunk valamikor kicsikék, s ki ne szeretett volna kicsi korában szitakötőt fogni.
Vidáman várták őket a dolgosok, jót húztak a korsóból, s dicsérték is nagyon, hogy ilyen friss vizet még talán nem is ittak életükben.
A kisfiú pirulva és lehajtott fejjel pillogott. De fogott is rajta a dicséret, mert attól kezdve olyan lelkiismeretesen s olyan fürgén hordta a vizet, hogy fürgeségéért még a csurgó fölött ide-oda zirregő szitakötők is megirigyelhették volna, de jól tudjuk, hogy a szitakötők csöppet sem irigy természetűek.
