Mielőtt útra kelnék, hogy a mindenféle kellemetlen betegség után néhány hetet a nagyapó kertjében szaladgáljak, nem mulaszthatom el, hogy nyár végi élményeim egyikét előre ne menesszem nagyapókához. Mert betegség ide, betegség oda, elmém nem pihent, szüntelen termelte a nadselű gondolatokat, csak nem volt hozzávaló kedvem, hogy azokat meg is örökítsem.
Amint nagyapókám jól tudja, a Rózsadombon üdültem Cenci néni villájában, aki – különösen, mióta a Stánci nevet Cencire változtattam – még jobban a kegyébe fogadott. Ugyanis meg kell jegyeznem, hogy a Stánci névhez sok kellemetlen emlék fűződik az én nadselű gondolataimmal kapcsolatban, s hogy ezt elfeledtessem, gondoltam ki az oly édesen hangzó Cenci nevet.
De hát hogy a dologra térjek, egy szép nyári napon egy bácsi sétált el a Cenci néni kertje mellett, mégpedig igen előkelő bácsi, mert monoklit viselt a bal szemén, s legalábbis két méter hosszú fekete kutyát vezetett a bal kezén, nyilván azért a bal kezén, hogy kedves kutyáját szüntelen lássa. Szégyenkezve vallom meg, hogy ilyen hosszú derekú kutyát idáig nem láttam (pedig én már sokféle kutyát láttam), sőt a nevét sem tudtam. Mit gondoltam, mit nem, illedelmesen utánakiáltottam a monoklis bácsinak, hogy:
– Miféle kutya ez a hosszú kutya, bácsi?
– Uszkár, fiam, uszkár.
Ejnye, ejnye, de furcsa név, mondtam magamban. Mit akar ez jelenteni? Azt hogy úszik, de azt is, hogy úszni kár?
Sokáig eltűnődtem ezen, s egyszerre csak mi történt? Nem történt egyéb, csak annyi, hogy nadselű gondolatom támadt. Az volt pedig az én nadselű gondolatom, hogy a Cenci néni Pufiját, tetszik tudni, azt a kedves kis kutyát, amelyikkel sokáig ellenséges viszonyban voltam, de aztán szoros barátságot kötöttem vele, meghosszabbítom, hadd ússzon a Pufi is, akár haszon, akár kár az úszás. Hozzájárult e meghosszabbító gondolathoz az a körülmény is, hogy éppen ezen a nyáron tanultam meg úszni, s bizonyítványt is kaptam, mely szerint szabadúszó vagyok. E bizonyítványról jut eszembe, hogy, bár három hónapig nem jártam iskolába, kitűnő bizonyítványt kaptam, meg is köszöntem levélben a tanító bácsinak, azt írván többek között: „Nem is tudtam, hogy ilyen jó tanuló vagyok.”
De hát nem ez a fontos, hanem az, hogy a Pufi meghosszabbítását hogyan hajtottam végre. Erre egymagam nem voltam elegendő, segítségül hívtam hát Andris bátyámat, aki szintén helyeselte a nadselű gondolatot, s mindjárt munkának is láttunk. Állt pedig ez a munka abból, hogy én megfogtam a Pufi hátsó két lábát, Andris a két elsőt, aztán fölemeltük s húzgáltuk, mint ahogy favágók húzgálják a fűrészt. A Pufinak láthatóan tetszett ez a mulatság s szemmel láthatóan nyúlt napról napra, mégpedig fájdalom nélkül, de nem úgy „fájdalom nélkül”, mint ahogy a fogorvosok bolondítják a fogfájósokat, hogy aszondja: fájdalom nélkül húznak fogat. Persze, hogy nekik nem fáj. Hát itt nekünk sem fájt. Pufinak sem fájt, s egy szép napon oly hosszú lett, mint a monoklis bácsi uszkárja.
Mintha hallanám nagyapóka dörmögését: ejnye, ebadta állatkínzó kölykei, hiszi a piszi, hogy nem okoztatok fájdalmat szegény Pufinak. Mi történt veletek, hisz ezelőtt sírtatok, ha láttátok, hogy a kocsis nagyon ostorozza a lovat. Nem, nem, ezt az én unokáim nem cselekedhették.
Igen, fogadni mernék, hogy így dörmög nagyapóka. Ó, ó, édes nagyapókám, hiszen álom volt az egész nadselű gondolat, s csak azért írtam valóságnak, hadd lássam, elhiszi-e rólunk az állatkínzást.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
Ui. Nemcsak álom volt ez a nadselű gondolat, de egyéb baja is van. Az a fekete kutya nem is volt uszkár kutya, mert annak oroszlánfeje van, de hát a monoklis bácsi ennek nevezte – álmomban.
