Kővel, parittyával vadásztak rájuk, s megölték, megsebezték őket könyörtelenül. A legsérelmesebb minden üldöztetésük közül az volt, ha a rossz emberek a fészkük nyugalmát háborították meg, és elrabolták tőlük a fiókáikat. Fecskeapó az árván maradt fészken így szólt fecskeanyónak:
– Hallod-e, jó feleségem, énnekem van egy felséges gondolatom. A Jóisten a leggyorsabb szárnyat minekünk, fecskéknek adta madártársaink közt. Miért ne próbálnók hát javítani a sorsunkon? Én tudom, hogy tőlünk északra is vannak tájak, és van nyár. Hátha ott jobbak az emberek? Tehát azt tenném, hogy legalább addig szállnánk el oda innen, amíg ott fönn is meleg van, és kikölthetjük a fiókáinkat, és szárnyra kapatjuk őket, annyira, hogy a zordabb időben már visszaröpülhetnek velünk. Megerősödve a veszedelmeket is jobban el bírják itt kerülni.
Éjet-napot röpültek át a tengeren, mígnem nagy fáradtan csakugyan ideértek a mi hűvösebb hazánkba. Tavasz volt éppen, gyönyörű, verőfényes idő. Semmi híja sem lett volna, hogy megvalósítsák a tervüket. Megérkezve letelepedtek egy városban egy nagy, csúcsos, tornyos palota ormára pihenni.
Most kell aztán itt elmondanom, hogy akár hiszitek, akár nem, de a madaraknak is épp olyan szigorú törvényeik vannak egymás közt, mint az embereknek. Nos hát a madártörvényben az van, hogy az olyan madár, amely a várost és a falvakat választotta magának lakóhelyül, annak helye nincs az erdei madarak birodalmában, a szabadban. Így hát a mi fecskéinket a városi rokonaiknak kellett vendégül látniuk.
Akikkel legelőbb szóba ereszkedhettek, azok a galambok voltak, akik ott fészkeltek a palota tornyában. Azok aztán így szóltak a fecskepár kérdéseire:
– Ni, bizony, ha az hozott ide benneteket, hogy az emberek itt jobbak volnának, mint a ti hazátokban, abban ugyan tévedtek. Mert itt is csak úgy lesnek a madarak életére. Bennünket is csak úgy fogdosnak össze pecsenyének, és fosztogatják ki a fészkeinket. De igaz, hogy véletlenül a mi helyünk a legjobb. Mert ez a palota egy hatalmas úré, aki az egész környéknek parancsol, és ennek van egy szépséges leánya. Van közöttünk egy fehér galamb, az az ő kedvence. Az leszáll a vállára a kisasszonynak, és a tenyeréből eszik tiszta búzát. Érte aztán, a kisasszony parancsára, minket is megkímélnek egy kissé. De hogy titeket mi sors vár, arról már nem felelhetünk.
Persze búsult a fecskepár, hogy lám, hiába tették meg a nagy utat ide. Itt sem várta őket különb helyzet. Amint tanakodtak, keseregtek, hát egyszerre csak észreveszik, hogy a palotából egy fehér galamb röppen fel a társai dúcába. Az, akiről éppen beszéltek, a kisasszony kedvence.
Hanem amint felszállana, hát a levegőből egyszerre gonosz vércse csap alá, s egyenest a fehér galambra. Már a karmai közé is kapja szegény jószágot, és azzal huss! – viszi magával. A fecskepár abban a pillanatban, ahogy észrevette a vércsét, azt mondja a galamboknak:
– Nosza, gyerünk! Gyerünk ennek a haramia vércsének a nyomába. Csak nem hagyjuk a körmei közt a társatokat elveszni?
De bizony a gyáva galambok reszketve sápítoztak, és csak maguknak kerestek búvóhelyet.
– Ejnye! Szégyen, gyalázat! Pipogya népség! – vijjogta a fecskepár a galamboknak. Azzal több se szó, se beszéd, utánazúdultak a rabló vércsének.
Persze, ezalatt a palota udvarán minden teremtett lélek összeszaladt a kis­asszony nagy jajveszékelésére, hogy viszi a vércse kedves galambját. 
– Száz aranyat annak – kiáltotta a nagyúr a vitézeknek, csatlósoknak –, aki lenyilazza azt a zsivány madarat!
De bizony hiába! A vércse már olyan magasan szállt zsákmányával, hogy semmi nyílvessző el nem érte.
Hanem, nagyobb csudára, mit látnak? Két pirinyó madarat a vércse nyomában. Hogy innen is, túlról is nekivágnak csipogva, merészen, egyre-másra, elibe, hátába, alulról, fölülről. Úgyhogy végül a vércsének a sok elevenjébe kapott csípésre el kellett eresztenie a karmai közül a fehér galambot. És rá persze megfordult, hogy ezt a két vakarcsnyi támadóját, a fecskepárt megleckéztesse. Csak úgy mozgott nagy szárnyaival, mint két kis fürge kutyus közt a bika. Csak ő kapott sebet, adni nem tudott. Végre is úgy kellett csúfos kudarccal elmenekülnie előlük útjára.
Eközben persze a fehér galamb megmenekült, nagy ijedséggel és a hátában néhány vércsekarom nyoma árán. Reszketve, lihegve suhant le a palota udvarára, egyenest a kisasszony vállára, aki odavolt a nagy örömtől, nem is kell külön mondani. Váltig kérdezte a nagyúr mindenkitől: ugyan micsoda kis vitéz apróságok ezek a madarak? De hát az udvarban senki sem tudott feleletet adni, senki sem ismerte a fecskéket.
– No hát, akármiféle madarak – szólt a nagyúr –, a vitézséget meg kell jutalmazni. Azonnal fusson szét hírnök az egész országomban, hogy ahol ilyen kis villásfarkú, karcsú madárkákat látnak, mindenki becsülje őket. Halál fia, aki a legkisebb bántódásukat okozza!
Mondjam, ne mondjam tovább, hogy mi lett a nagyúr parancsának a foganatja?
Attól fogva van a fecskéknek két hazájuk, s nincs olyan rossz ember, aki kezét merné emelni rájuk.