Szerencsésen megérkeztünk Budapestre, édes nagyapókám, s engem még aznap kivitt Cenci néni a Rózsadombra, hogy Isten őrizz (Cenci néni szava), meg ne ártson nekem a hirtelen átmenés a kisbaconi fenyves levegőből a budapesti poros levegőbe. Innen járok be a gimnáziumba, amelynek mostantól kezdve én is növendéke vagyok, aminek főképpen azért örvendek, hogy ezentúl az az undok Lipi nem beszélhet velem csak úgy félvállról.
De jól mondja valamelyik görög bölcs (ebben nem vagyok bizonyos, hogy görög mondta-e, sőt, abban sem, hogy egyáltalán mondta-e valaki), igen, jól mondta, akárki mondta, hogy nincs tökéletes boldogság, mert a szintén undok Majmonidesz Matyi, aki végig bosszantott a majmolásával a négy elemin, pont a józsefvárosi gimnáziumba rontott be, s nem elég, hogy tovább folytatja a majmolást, de már azzal henceg, hogy aszondja: Vagyok olyan legény, mint te, vágok olyan rendet, mint te. Pedig fogadok, hogy csak képen látott kaszát, ellenben én, mint nagyapó jól tudja, ezen a nyáron valósággal kaszáltam is. Legújabban azzal henceg, hogy ő nadselűen ugrik fejest, akár a Lánchíd karfájáról is leugrik a Dunába, s ha kívánom, meg is tanít rá.
– Hallod-e, Matyi, mondtam én neki, valamiképpen bolond, aki fejjel megy a falnak, azonképpen az is bolond, aki fejjel ugrik a vízbe, amikor a lábán szépen belesétálhat, de azért nem bánom, ha egyszer kijössz a Rózsadombra, s ott, a Cenci néni konyhájában megmutatod a fejjel ugrást.
– Gemacht! – mondá Majmonidesz, ami magyarul azt jelenti, édes nagyapókám, hogy meg van kötve az üzlet, vagyis ő kijön a Rózsadombra másnap, azaz vasárnap délután.
– Hát csak jere, Matyikám, jere, mondám én igen kedvesen, várlak, okvetlen elvárlak.
Mire kimentem a Rózsadombra, kész is volt a nadselű gondolatom: megfürdetem az undok Majmonideszt, miként megfürdettem nemrégiben a nem kevésbé undok Lipikét. Közöltem Zsuzsi nével, Cenci néni szakácsnéjával a nadselű gondolatomat, mely szerint amikor Matyi beköti a szemét, a vízvezeték alól a már előre megtöltött csebret elébe tesszük szép csendesen... Zsuzsi nének tetszett a nadselű gondolat, s másnap délután szíves vendégszeretet és telt cseber víz várta Matyit. Minthogy Cenci néni látogatóban volt Cili néninél, egyenest a konyhába vezettem Matyit, aki nyomban úszásnak vetkőzött, aztán felpattant a székre, a karját előrenyújtotta, kezét összetette, fejét lesütötte, röviden: ugrásra készen állt.
– Ez a póz – mondá ő – az ugrásra kész póz. Persze, kendővel be kell kötnie a szemét annak, aki magasból ugrik, nehogy az utolsó pillanatban visszarettenjen a halálugrástól. Mert mondanom se kell, mondá mélyre tompított hangon Matyi – halálugrás ez.
– Ó, ó, lelköm, csak nem akar halálba ugrani? – sápítozott Zsuzsi né.
– Van eszemben! – kacagott Matyi. – Gyerekjáték ez. Hát csak ide egy kendőt, kedves Zsuzsi néni.
– Hogyne, lelköm, hogyne, azzal szaladott Zsuzsi néni a cselédszobába, s büszkén lobogtatta piros pettyes kendőjét, amelyet én kötöttem Matyi fejére, olyan szorosan, hogy felszisszent belé. Amint ezzel készen voltam, hirtelen megragadtuk a vizes cseber két fülét, s észrevétlenül a szék elé tettük.
– Na most, vigyázz! – kiáltottam harsány hangon. – Amikor hármat számolok, ugrás!
– Oll rájt! – felelt Matyi angolul, ami, édes nagyapókám, szabadon körülbelül annyit jelent, hogy ,,helyes a bőgés”, s abban a pillanatban már előre is nyújtotta két karját, összecsukta tenyerét, lesütötte a fejét: úgy várta a vezényszót.
– Egy, kettő, há-rom! – kiáltottam én, hogy csak úgy csengett a konyha belé.
A -rom-ra ugrott Matyi, s szerencsésen bele is ugrott a cseberbe.
– Hát ez mi? – ordított Matyi, s magánkívül dobta le szeméről Zsuzsi néni piros pettyes kendőjét.
– Ez a rózsadombi tó – feleltem én rövidesen egyszerű tőmondatban.
– No, megállj, Öcsi – fenyegetőzött Matyi –, háromszor fizeti ezt Majmonidesz Matyi vissza! (Lám, lám, nem is hittem volna, hogy Matyi ismeri Ludas Matyi történetét.)
De Zsuzsi né hamar kibékítette Matyit egy nagy bögre kávéval, s végül is igen barátságosan váltunk el: viszontlátásra a legközelebbi bokszolásig!
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
