A megnyitón Damokos Csaba rövid köszöntője után Tóth-Gödri Iringó művészt méltató szavaiból megtudhattuk, hogy Kovács Géza Marosvásárhelyen született, de immár két és fél évtizede Sepsiszentgyörgyön él, ahol 1988-ban első egyéni tárlatát tartotta. Túl van százhuszonöt egyéni kiállításon, más művészekkel közösen kétszázötvennél többször állított ki, és tizenhét országban mutatták be alkotásait Bulgáriától Svédországig, Spanyolországtól Kínáig vagy Japánig.
A mostani kiállításon vasból készült, hegesztett kisplasztikákat láthatunk, de Kovács Géza nemcsak vasból dolgozik, hanem például bronzból vagy fából is, és a kisplasztikák mellett monumentális alkotásai is születtek. Tóth-Gödri Iringó művészettörténész szerint a most kiállított szobrok talán a legegyedibbek a művész pályáján, a kiállítás koncepciója, központi gondolata pedig olyan téma, amely már az ókori görögök óta jelen van a művészetekben, és Donatellótól Rodinig nagyon sokakat foglalkoztatott már: érzelmek a vasban. Mint mondta, ez ma is jó kiindulópont egy hosszú gondolatmenethez, amely átfogja a művészettörténet nagy fejezeteit, de a mindenkori kihívás, hogy miként lehet a fémből, ebből a hideg, rideg, merev, kemény anyagból olyan formákat készíteni, amelyek érzelmeket sugallanak.
Kovács Géza talán még nehezebb feladatra vállalkozott, mert ő nem formálja az anyagot, hanem egyszerűen újrahasznosítja a fémhulladékot úgy, hogy kollázsszerű műalkotásainak alkotóelemeit eredeti formájukban használja. A művészettörténész szerint ez a munka sokkal több, mint újrahasznosítás, hisz a néprajzkutató gyűjtőmunkájával is felér, ahogy a művész a falvakat végigjárva felfedezi a tárgyakat, amelyekből alkotásai készülnek. Úgy véli, épp ez a felfedezőmunka az alkotó folyamat, amely során megtalálja, továbbgondolja, újraalkotja ezeket a tárgyakat, amelyek csak a gondolattal egyesülve válhatnak műalkotássá: mivel érzelmek kivetülései, líraiságot is kifejeznek, s mert sikerül megőrizniük valamit eredeti rendeltetésükből is, egy különleges ősi, falusi, archaikus világot is felidéznek.
Tóth-Gödri Iringó szerint, ahogy a művész ezzel a sajátosan egyszerű, olykor lazának tűnő kötelékkel összekombinálja a darabokat, játékosságot is kölcsönöz a szobrocskáknak, amelyek kicsit olyanok, mint a mesék: több forrásból születtek, könnyedek és szórakoztatóak, mégis rejtett mondanivalójuk van, ami nem fejthető ki könnyen minden esetben. Ez lenne a rejtély, amit a befogadónak fejtegetnie kell, és ez a továbbgondolásra való késztetés csaknem elengedhetetlen sajátossága a valódi műalkotásnak.