A szegedi Storyville Jazz Band vendégművészeként múlt szombaton kétszer is fellépett a városünnepen, előbb a nagyszínpadon, aztán este fergeteges koncert következett a dzsesszkocsmában. A zenészek által egyszerűen Joe bácsiként emlegetett muzsikussal egy nappal később, elutazásuk előtt beszélgettünk.

— Először járt Erdélyben. Hogy tetszett, mi ragadta meg leginkább?

— Szerettem. És olyan érdekes, hogy jön egy közönség, és mindenki magyar. Szeretem, hogy ezen a helyen mennyi a magyar.

— Az esti koncerten hogy érezte magát?

— Igen jól, a közönség is igen jó volt, nem?

— Milyen nyolcvanévesen először eljönni egy ilyen magyar vidékre, melyről eddig csak hallott, olvasott?

— Hát, furcsa az élet, sohasem lehet tudni, mi történik. Ki gondol arra, hogy meddig fog élni? Mindenki azt akarja, hogy minél tovább, de te már gondoltál arra, hogyan fogod érezni magad, amikor nyolcvanéves leszel? Furcsa. Én már úgy vagyok, hogy legelőször vagyok nyolcvan... Hozzá kell szokni. De a kérdésed az volt, milyen ebben a korban legelőször eljönni Erdélybe. Már nem gondoltam, hogy ez sikerül, lemondtam erről; sokáig akartam eljönni Erdélybe, és Romániába is, de nyolcvanévesen már, úgy tűnt, soha sem fogok ideérni. Most Háló Pállal, a Storyville vezetőjével Salgótarjánban játszunk a hét végén, és ahhoz volt kapcsolva az itteni koncert is. Ők hívtak meg, és Pali szervezett egypár munkát itt, és igen szívesen eljöttem.

— Megnézte Csernátonban a székely kapukat.

— Ó, igen. Igen szerettem őket.

— Merre jár, sokat koncertezik mostanában?

— Több helyre meg vagyok hívva, és a programomba belefér, de igazán nem játszom már annyit. Mindennap gyakorolok, és őszintén megmondom, hogy életemben szerintem most játszom a legjobban.

— Hát az biztos, az esti muzsikálása tényleg zseniális volt, de nem hiszem, hogy amikor Armstrong zenekarában játszott, sokkal rosszabb lett volna...

— Jobban játszom most.

— Hogy van ez? Tapasztalat, életkor, miért?

— Mint a gyümölcs, mindig másképp érik meg az ember is, tudod, nem egy nap alatt. Én későn.

— Különben New Yorkban lakik.

— New York, New York, yeah.

— Mire gondol, zenészi pályáján egy ilyen fényes zenei karrier után még mit lehet tenni? Még mit szeretne?

— Hát, hogy ez menjen tovább. Az ember annyit ér, amennyit tesz. És az a jó ebben, hogy az én koromban még érek valamit, hogy tudok csinálni valamit, és még jobban is. Szóval, ha elveszik tőlem a zenét, akkor egy másik öreg ember vagyok. Persze, én öreg ember vagyok, de még tudok játszani, szóval vagyok még valaki...

— Nagyon szépen beszél magyarul. Amerikában született, gyermekkorában szüleivel még magyarul beszélt, de később már nem nagyon volt alkalma anyanyelvén beszélni. Újra kellett tanulnia ezt a nyelvet?

— Igen, amikor legelőször jöttem Magyarországra, azt mondtam magamnak, hogy vagy nem próbálom meg, mert olyan rosszul beszéltem, vagy megpróbálom. Oké, eldöntöttem, meg fogom próbálni, és aztán sűrűbben és sűrűbben jöttem, mindig új szavakat, új mondásokat tanultam, és ugye, zenész vagyok, jó a fülem... Sokszor már direkt magyarul kezdek gondolkodni és beszélni, de amikor meg vagyok akadva, akkor fordítom angolból, és sokszor nem értem. Érthető, magyar vagyok, nem jó magyar.

— És miért pont a klarinétot választotta hangszerként?

— Hát, szerettem.

— Egyből ez jött be?

— Igen. Ha újra kellene kezdeni, zongorista lennék, és akkor azután a harsona következne.

— Mire a legbüszkébb az életében?

— Hogy Armstronggal zenéltem.

— Ez milyen érzés így utólag?

— Igen jó érzés. Igen jó, mert az én istenem volt, és most is ő a legjobb, a legjobb dzsesszzenész és a stílusa is a legjobb számomra. Ez a zene minden korban más, de minél közelebbi Armstronghoz, annál jobb, énszerintem.

— Ön az egyedüli fehér muzsikus volt, aki vele játszott?

— Nem, nem, volt más is.

— Milyen ember volt Armstrong? Milyen viszonyban volt vele?

— Hát, jó ember volt. Jóakaratú, jó szívvel. És nem volt isten, ember volt. És amikor haragudott — volt, amikor igen haragudott —, akkor jobb volt nem ott lenni.

— Ha jól értettem, közeli barátságban voltak.

— Igen. Igen szerettem őt, és valahogy jóban voltunk.

— Miben rejlett az ő nagysága? Zseniális zenész volt, de emberileg?

— Lelkes, jó ember, és az emberiséget igen szerette, pláne a szegényeket, a szomorúakat, a nyomorban élőket, a kisgyerekeket, akik a cipőt fényesítették az utcán. Volt szíve. Mert ő szegényen nőtt fel, elnyomott, fekete vidéken született, tudta, milyen szegényként élni. Mindig segített rajtuk, pénzt adott nekik.

— A könyvében, amit róla ír, arról is szól, hogy Armstrong legendásan szerette a nőket. Ez igaz?

— Ó, igen. Yeah, yeah. Igen... Négyszer volt megesküdve. Egész életében utazott, és nem mindig új helyre ment, hanem voltak olyan helyek, ahová minden évben — vagy ötven esztendeig — visszatért. Szóval, volt sok barátnője, és már olyan régen csinálta ezt, hogy sok babája már öreg néni volt... És az volt az érdekes ebben, hogy ővelük is jó volt, ajándékot vett nekik. Volt kettő-három, aki kocsit kapott, de a kedvenc ajándéka a mosógép volt. Praktikus...

— Ezt a könyvet sikerült megírnia egyébként?

— Az anyaggal már huszonvalahány éve küszködöm, minden számítógépben van, a szöveget most szerkeszteni kell, meg kell adni a formát neki. Nagy munka.

— Önt Hungarian Joeként is emlegetik, igaz?

— Igen, valamikor...

— Azt hiszem, Amerikában meg a világban is ön egy élő legendának számít.

— Hát, nem tudok erről. Én csak Murányi Joe vagyok, és úgy játszom, ahogy tudok. Mindig büszke voltam magyar származásomra.

— Mit szeretne még, Joe bácsi? Mi az, amit úgy érez, hogy még nem sikerült elérnie?

— Hát, nehéz ezt megmondani, mert a dzsessz olyan, mint az élet, nincs vége. Nem az a lényeg, hogy hová jutsz, hanem az utazás a fontos.