Tavaly tizenhárom hektáron vetett silókukoricát. Megérte, annyi takarmánya lett, hogy kisebb hegyet emelt a szecskázott törökbúzából. Bőven elég a száz (!) tehenének, nem sínylették meg a telet, a tejhozam is kitűnő volt. Látva az eredményt, idén újból betervezte a vetésforgóba a silókukoricát, úgy számította, a földek, állatok utáni támogatásból fizeti a költségeket. A szubvenció azonban elmaradt. Nem tudott kukoricát vetni, nem lesz, amit enniük a teheneknek télen. Nem marad választása, a vágóhídra kell terelnie a csordát – ezt már elcsukló, szinte síró hangon mondja. Annyit még kérdez: mondja, ki foglalkozik ebben az országban a gazdákkal, akik a nép asztalára teszik az ételt?
Nem volt, mit válaszolni. Úgy, ahogyan nincs mit válaszolni azoknak a gazdáknak sem, akik nap mint nap kérdik: mikor érkezik a támogatás? Hihetetlen, ami az országban történik, a magyarázatokkal Oltot lehetne rekeszteni, de ez nem könnyíti a gazdák életét. Más uniós országokban – amelyekhez nagy szeretettel hasonlítják pátriánkat felkent vezetőink – tavaly december elsején kifizették az összes támogatást. Ezt lehetővé teszi az uniós agrárpolitika. Mondom, lehetővé teszi, a végrehajtást a tagországokra bízza. Hogy nálunk miért nem élnek a lehetőséggel? Viszont éltek azzal a lehetőséggel, hogy a 2015-ös évre szóló kifizetések határidejét októberre tolhatták ki.
Soha nem szerettem, mikor azt állítják: országunk alárendelt a nyugati érdekeknek, hogy mi csak fogyasztóként kellünk az uniónak. De lám, minden jel arra mutat, az elv állja a helyét. Nincs szükség a helyi termékekre, lenyomják a torkunkon a szépen tálalt, de ki tudja, miből készült silány élelmiszert. És mindent megtesznek annak érdekében, hogy itthon ne lehessen disznót, csirkét nevelni, gabonát, pityókát termelni. Ami a legfájdalmasabb, teszik mindezt választott, kinevezett vezetőink bólogatása mellett. Mert őket a gazdák élete nem érdekli. Csak saját hatalmuk s az adófizető polgár által finanszírozott biztos megélhetésük.