Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál.
Még azt is a körtemuzsikán fújta ki, hogy neki már elég volt a mákos csíkból, nem kér többet belőle.
– No – mondom –, én meg nem kérek már a körtemuzsikából.
– Nem is adom, ha kéred is – fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát.
– No, pedig én tudnék olyant, amiért nekem adnád – évelődtem vele.
– Olyan nincs – rikoltotta a gyönyörű muzsika.
– Hátha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt?
Már akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm.
No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába.
– No, gyere, bácsim! Nézd meg, hogy milyen babám nincs még.
Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgálóbaba is, kisasszonybaba is, de még bárókisasszony baba is.
– Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz ebből! – sóhajtottam el magam, amikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta.
– Ez a grófkisasszony baba – mutatta be büszkén.
Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sohase láttam, mint ő.
– De már ilyent ne mondj, bácsim! – duzzogott Böske húgom, s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta.
– Ez a hercegkisasszony baba!
Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom.
– Csak még királykisasszony babám nem volt – ezt szólta. – Azt adj nekem, bácsim, a körtemuzsikáért.
– Hát majd körülnézek a világban – ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Még tán most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában.
„Nini, hátha lehetne is!” – ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasztottam az alsó hajára.
– Így ni, készen volt a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak – biztattam magamat.
A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrot, szemet, szájat festeni, szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára.
Nem telt bele fél óra, már odahúztam az asztalon a babakocsit Böske húgom elé.
– Itt a királykisasszony baba.
Böske kerekre nyitotta csillagszemét.
– Micsoda királykisasszony ez? – kérdezte gyanakodva.
– Hát dióbél királykisasszony.
– Úgy már igen – nyugodott meg a babák királynéja.
Ez csakugyan olyan baba, amilyen még senkinek sem volt, de mindenkinek lehet.
