Édes nagyapóka lelkem, mint ahogy volt idő, amikor „sem ég, sem föld nem voltanak”, azonképpen volt olyan idő is, amikor én sem a világbékéért, sem az állatvédelemért nem lelkesültem. Ez az idő, persze, szép gyermekkorom ideje, amikor még nem valék első gimnazista, csak elemista, az is csak második. Ó, felejthetetlen szép gyermekkor, amikor még azt hittem, hogy a hintalóval végig lehet nyargalni az egész világon, sőt, azon is egy sánta arasszal túl, amikor azt hittem, hogy a nyíl az igazi fegyver, mert hát Árpád apánk ezzel szerezte meg az alföldi szép nagy rónaságot! Hát igen, volt nekem akkor egy nyilam, és szörnyen unatkoztam, mert egyedül lézengtem Cenci néni rózsadombi kertjében.
Topp – koppintottam a homlokomra –, van nekem egy nadselű gondolatom. Megtanulok lőni, aztán megyek Afrikába oroszlánvadászatra. Lefőzöm a világhíres vadászt, Korkszkru Misi kedves bátyánkat. Nosza, felszereltem a nyilat, célba vettem egy cseresznyefát, surrant a nyílvessző, nem talált. Célba vettem másodszor is, és repült, repült a nyíl, aztán, aztán… hogy is mondja nagy költőnk, Arany János? Repül a nyílvessző, ki tudja, hol áll meg? / Ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg?
Hát, igaza volt a nagy költőnek, mert a nyílvessző – ó, borzalom! – Cenci néni legkedvesebb hápogójában állott meg. Magamon kívül rohantam a szegény hápogóhoz, a szívem úgy táncolt, hogy azt hittem, kiugrik a mellemből. Óh, jaj nekem, mi lesz velem? Mi lesz, mi lesz, ha meghalt a hápogó? Bizonyos, hogy Cenci néni kiteszi szűrömet, az örökségből kitagad, a villából még csak egy akkorka cserép sem fog rám esni, hogy behasítsa a buksimat. Bezzeg, hogy kiadta a lelkét a szerencsétlen hápogó! Tell Vilmos, a világhíres svájci lövő is büszke lehetett volna erre a lövésre! No, most mit csináljak? Nyakam közé vegyem a két lábacskámat, s meg se álljak hazáig (Budapest, IX. kerület, Lónyai utca 18a, IV. emelet) vagy éppen Kisbaconig? – Hó, megállj! Nem szaladunk sem ide, sem oda, itt maradunk! – mondám én, nem magamban, de oly hangosan, hogy az életben maradt hápogók ijedten rebbentek szét. Végre is ki vagyok én? Kérdeztem önmagamtól: ki szokta termelni a nadselű gondolatokat? Csak éppen ezt kellett kérdeznem, már meg is volt a nadselűnél is nadselűbb gondolat. A következő pillanatban már beszaladtam, ecsetet, festéket hoztam ki, s oly művésziesen befestettem a hápogót, hogy még Korkszkru Misi bátyánk is megesküdött volna rá, hogy Cenci néni legkedvesebb hápogója elsőrendű vadkacsa. Ki volt boldogabb, mint én, amikor megpihentettem szememet nadselű gondolatom nadselű remekén? Nosza, felragadtam a „vadászsákmányt”, az elsőt, ujjongva, diadalmasan lóbálva szaladtam a verandára, ahol egymagában üldögélt és ábrándozott a jó Cenci néni.
– Nézze, nézze, drága Cenci néni – kiabáltam messziről –, vadkacsát lőttem!
– Ó, ne mondd – csudálkozott Cenci néni.
– De bizony!
Mondanom se kell tán, hogy Cenci néni keblére ölelt, összevissza csókolt, Korkszkru Misikéjének nevezett... no, és mondjam tovább? Este kacsapecsenyét vacsoráztunk... és mondjam tovább? Másnap kisült, hogy a kedves hápogót ettük meg... és mondjam tovább?
Cenci néni felvette ünnepi ruháját, hogy aszongya megy a közjegyzőhöz, s az állatvédő egyesületre íratja villáját, de aztán mégis meggondolta magát, a selyemruhát levetette, barackot nyomott a fejem búbjára, aszonta, hogy aszonta: több is veszett Mohácsnál, és szent volt a béke. Így volt, vége volt, igaz volt, édes nagyapókám!
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
