Bár oktatónak s diáknak egyaránt szokványosnak tűnik, de ilyen pillanat az őszi becsengetés is. Vége a nyárnak, a vakációnak, s újra otthonná válik, válhat az iskola. Hiszen életünk jelentős részét ott töltjük, s ha már ez szükségszerű, miért ne lehetne a magunk hasznára és kedvére fordítani ezeket az esztendőket? Ha szeptember derekán nem, hát mikor álmodhatnánk merészet és nagyot? Mikor akarhatjuk, kívánhatjuk szívből és lélekből, ha nem most, hogy az éppen induló tanév minden létező gond és nyűg ellenére más, jobb, nemesebb, tartalmasabb legyen, mint az előző? Mikor remélhetjük igazán, ha nem most, hogy örömmel is beléphetünk az iskola kapuján, mikor bízhatunk erőteljesen abban, hogy a tantermekben valóban olyan tudással és tartással vérteznek fel, amelynek mindenkor hasznát vehetjük? Mikor hihetjük igazán, ha nem most, hogy az oktatás, a tanítás – miként avatottak számtalanszor elmondták – a diákot szolgálja, hogy a tudás a legnagyobb erő?
Jó azt hinni, bár ilyenkor, hogy minden lehetséges. Nem ballagáskor kellenek a hangzatos frázisok, hanem ilyenkor a csendes, ám konok fogadalmak: jobbá tesszük önmagunkat az iskola által. Diák és oktató egyaránt. Jó lenne azt is bizonyossággal tudni, hogy végre jó úton járhatunk, nem csak a tanterv, a téves elvárások, a valahonnan, valamiért sulykolt abszurditások sűrűjében bolyongunk. Ezért leginkább a jól irányzott szavak kellenek, s a bátorítás az irányt keresőknek.
Egykori iskolája, a zilahi Wesselényi Kollégium kapcsán a Párizsba, a lüktetésbe készülődő Ady azt írta: „Az én lelkemet itt formálták. Aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok.” Nagyobb elismerést oktató, iskola alig kaphat. Vajon mai erdélyi, székelyföldi skóláinkról mondaná-e ugyanezt Ady? Ha igen, akkor elégedettek lehetünk, ha nem, akkor bizony azért kell dolgoznunk, hogy ez a helyzet megváltozzék. Ez a változás, pontosabban változtatás – hiszen nem varázsütésre, önmagától, tőlünk függetlenül történik, miközben reménykedve, de tétlenül állunk s várunk – talán a legsürgetőbb, halasztást nem tűrő közösségi tennivalónk. Hogy a mai diákok közül később minél többen elmondhassák büszkén: aki vagyok, az négy – baróti, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, kovásznai, illetőleg brassói, csíkszeredai, kolozsvári, marosvásárhelyi – esztendő által vagyok. És vélhetően Ady még azt is elnézné nekünk, hogy az általa említett négy esztendőt a teljesség kedvéért tizenkettőre bővítenék, illetőleg ide sorolnánk még az iskola előtti képzést is. Mert minden és mindenki számít, semmi sem fölösleges.