Úgy belefeledkeztek a munkába meg a csacsogásba, hogy azon vették észre magukat,  ki-ki anyukája hagyományos módján kerített ölébe egy alkalmas edényt, s abban gyúrta a maga adagját. Azaz a közöset, mert csak a végeredményt szándékoztak szétosztani. Közben persze évődtek és beszélgettek, mert a közös munka leginkább ilyesmire való.
Az elegáns kék tésztagép – ha rajta múlt volna – elfordította volna tésztakibocsátó csőrét a komolytalan nőszemélyektől.
Bori gyerekei, Ágoston, a középső csoportos óvodás, Sári, a kiscsoportos, Mária, a másfél éves ugyancsak játszottak a maguk játékaival. Ágoston például különféle dolgokat – fákat, gombákat, házakat rajzolt, aztán szépen kivágta őket. Sári a babáját öltöztette-vetkőztette, Mária sétált a társaságban a nagy kerek mosolyával.
A legfiatalabb sógornő, Lulu mesélt első iskolai munkatapasztalatairól: két hete napközis tanító néniként dolgozott.
– Képzeljétek, a gyerekek többsége olyan mocskosan beszél, hogy néha egyszerűen nem kapok levegőt.
A sógornők terjedelmesen hozzászóltak a témához.
– Ez a nyelvük.
– Ilyen az újmagyar beszéd – állapították meg.
– A gyerekek alulmúlják a hajdani rosszhírű kocsisokat és őrmestereket.
Végre a legkisebb is szót kapott, s elmondhatta, hogy milyen megoldásra jutott.
– Vágtam egy csomó cédulát, amikre a trágyaszájúakkal minden este leíratom hazamenetel előtt: Kedves apu és anyu, ma ezt mondtam az iskolában. Majd következnek az elképesztő káromkodások.
– És? – kérdezte a másik kettő, majd meg is előlegeztek bizonyos szülői válaszokat, hiszen a gyermekek nyilván nemcsak az iskolában társalognak az anya- és apanyelvükön, hanem odahaza is így cseveg a család, tehát levelük nagy meglepetést aligha okozhatott.
Mert pont, pont, pont és pont, pont, pont...
– Támadt egy kis ribillió – folytatta Lulu. – A csemetéikért érkező szülők egy része köszönte az értesítést, másik az írás gyakorlásának fontosságára helyezte a hangsúlyt, mert bizony az ő kis Lumpáciájának ez a gyenge oldala, a többi pedig nem a kedves tanító nénire tartozik...
Váratlanul megszólalt a Magyarország jelenleg legritkább női nevét viselő, pirinyó kisleány. Magas hangon, akár egy pintyőke madárka, aki azt énekli, hogy pjü-pjü, és ezt váltogatja a maga pentaton rendszerében, míg Mária hasonló hangfekvésben ugyan, de sokkal változatosabb hangokat bocsátott ki. Jelesül valami ilyesmit:
– Csellyi mi pü lyegení – persze, meglehet, hogy nem egészen így hangzott, mert suta nyelvecskéje még nem birkózott meg minden hanggal, ám az is lehet, hogy éppen ellenkezőleg, fölényes biztonsággal bocsátotta szárnyra őket. Mert nem birkózott: táncoltatta őket a nyelve hegyén. Az emberbeszédnél sokkal gyorsabban, szinte egyben ejtette az egész szöveget, ami talán hosszabb is lehetett, csak hát a fültanúk előadása alapján egyelőre ennyit és így sikerült lejegyezni. A mesélők abban megegyeztek, hogy ly-t hallottak, s nem j-t, továbbá a madárszóhoz hasonlóan dallamos volt a hangzása, és a hangok zenei ívet követve szinte egymásból következtek.
– Mit mond? – vágott egymás szavába Lulu és Gabi. Csak úgy, persze, mert kérdésükre nem vártak választ.
Erre Bori a nagyobbik lányához fordult.
– Sári, kérdezd meg tőle!
Sári letette félpucér babáját, s ráborított egy takarót.
– Melimi li guli? – kérdezte sebesen pörgő nyelvvel. Az ő beszéde kissé keményebben, vagy inkább kevésbé lágyan hangzott. Kiejtése viszont gyakorlottabbnak látszott.
Mária különös, igen messziről jövő pillantást vetett rokonaira, mintha egy távoli csillagról tekintett volna rájuk. Aztán megismételte:
– Csellyi mi pü lyegeni. – Mária föltornászta magát a Sári melletti kisszékre. Sári fordított:
– Puha tészta.
Megnézték, tényleg. A három sógornő erősen csodálkozott:
– Milyen nyelven beszélnek ezek a kislányok? Honnan tudja Mária, hogy milyennek kell lennie a tésztának?
– Sári vállat vont, Mária pedig az evilági élvezetekhez fordult. Kivette a babát a takaró alól.
Bori némi magyarázattal szolgált.
– Amikor Sári másfél éves volt, akkor Ágoston fordított. Akkor még tudott ezen a nyelven társalogni. Rendszeresen tolmácsolt nekem, de mára már elfeledte az „eredeti beszédet”.
– Minden gyermek ősnyelvét? – kérdezte Gabi, de nem kapott választ sógornőitől. – A magyarok? Netán-tán az emberiség ősnyelvét? – Maga kereste a választ: – Valamikor mi is értettük ezt a nyelvet?