Nem én tehetek róla, hogy ezek a derék utászok úgy hengerelik az aszfaltot, hogy az esővízlefolyók magasan kiállnak, mellettük meg a járdaszegély mellett meggyűlik a víz. A mosodai számlát meg nyújtsa be a polgármesternek, nekem ugyan ne mutogasson! Mert ha én egészen belemegyek abba a tócsába, hát most nem térdig, de a feje búbjáig lenne vizes. Na, azért mondom. Ez meg mit csinál? Hát szórakozik velem? Ácsorog a gyalogátjáró szélén, mint aki a varjakat számolja, megvárja, míg jó közel ér az autó, aztán lelép. Mi ez itt, kérem, tekepálya? Számolgatjuk, hogy ki üt le több bábut? Na, az fájdalmas lesz, de nem nekem. Aztán ezeknek is éppenséggel pont az utcasarkon kellett leállniuk pletykálni. Nem, nem köszönésképp integetek, ahhoz a tenyeremet mutatnám fel, és kézfejemet mozgatnám csuklóból függőleges síkban oda-vissza, így meg, hogy ilyen hessegető mozdulatokat fejtek ki sűrűn egymás után, azt szeretném jelezni, hogy álljanak már odébb, mert nem látom, a főúton jön-e balról autó. Na, végre megértették, gázt a verdának, hát nem belép egy alak? Értem én, hogy utcasarok meg gyalogátjáró, de nem lehet azt a kitérésre váró autót hátulról megkerülni, muszáj eléje belépni? Ejnye-bejnye, nem jó nap ez, jó lesz mihamarabb leparkolni.
Ma egy ilyen nap van. Az utcán csak ideges autóvezetők. Sietősek és mennyire figyelmetlenek! Ez is majd’ elütött. Pedig csak épp leléptem a járdáról, kikerülni azt a nagy sárfoltot. Hát nem vagyok én visszapillantóval és kanyarjelzővel felszerelt, géperejű közlekedési eszköz, hogy jelezhessem irányváltoztatási szándékomat. Figyeljen oda, az angyalát, nem kell úgy hajtani a városban, mintha versenypályán lenne. És a pocsolyákat ki is lehet kerülni, kisapám, alváztisztításra felfedezték már az autómosót. Most kinek nyújtsam be a mosodai számlát? Talán a polgármesternek? Hát tehet ő róla, hogy az utászok hanyag munkát végeznek? Vagy a Fennvalót hibáztassam, amiért esőt küldött a földre? Azt azért mégsem, vannak épp elegen itt lenn is, akikre rázhatja az öklét az ember. Ez a sofőr például biztosan szórakozik. Közelít a zebrához, lassít, mintha leengedné a gyalogost, aztán akkorát fékez, hogy kis híján lenyelem az ádámcsutkámat. Ijesztgetőst játszunk, kérem? Na, vigyázzunk, mert ha én kezdem riogatni, annak nem lesz jó vége. Mondom is a havernek, épp az utcasarkon futunk össze, legközelebb felírom a rendszámát az összes pimasz pilótának, aztán nézhetik magukat egy borsos bírsággal a postaládában. Az meg mit integet? Most köszönni akar, vagy mit? Nem értem, talán légy került az autójába, azt hessegeti? Furcsa, ilyenkor már nem nagyon járnak a legyek. Azért beljebb húzom a kerítés felé a havert, nem kívánnám, hogy mindkettőnket nyakig áztasson a pocsolyagázolók népes táborának valamely erre tévelygő egyede. Na, én mentem is, még egy saroknyit kell elvergődnöm ebben a legmélyebb dzsungelnél is veszedelmesebb rengetegben, itt még átlavírozom a kitérő autó előtt, úgyis jönnek a főúton, mintha öntenék, hát ez meg hová néz, a mindenit, nekem jön, ha arrébb nem ugrom! S még neki áll feljebb! Ejnye-bejnye, nem jó nap ez, jó lesz mihamarabb hazaérni.