Kismagyarország. Így nevezik a Székelyföldet azok, akik először járnak felénk. Hogy miért? Nem rossz kérdés. Talán azért, mert itt sokan, nagyon sokan magyarul beszélnek, mert itt nem manelétől hangosak a tömbházak, mert itt nagyon sokan gyűlnek össze március 15-én ünnepelni. Nem tudom, melyik a jó válasz, csak sejtem, hogy mindezen válaszok — sőt, még jóval több — összességéből áll össze és alakul ki egy egységes egész, az, amit mi csak úgy nevezünk, hogy Otthon, meg úgy is, hogy Székelyföld.
Sokszor gondolok vissza, hogy milyen volt akkor, amikor még naphosszat a tömbházak között vagy az Olt partján bóklásztunk kisgyerekként, és milyen most, miben változott? Mert változott. Egyszerű okból: minden változik, semmi sem állandó. Ami a lényeges, az az, hogy mitől változik, hogy merre és hogyan?
Akkor hát vegyük sorrendben. Hogy mitől? Hát tőlünk. Tőlem, tőled, attól, aki a munkában melletted vagy veled szemben ül, aki elhalad melletted az utcán, és akinek még az arcára sem emlékszel, nemhogy a nevét tudnád. Az aggastyántól, aki a parkban a kellemes napsütésben a padon ülve elmélkedik a múltról és jelenről, a Mikó ablakán kihajoló, kacarászó diáktól, s az utcát seprő, virítóan zöld mellényes utcaseprőtől is. Mindenki tesz valamit, még az is, aki azt hiszi, hogy egy helyben áll.
És hogy merre? Hajlamosak vagyunk feketében vagy fehérben látni helyzetünket. Hófehérben természetesen számottevően kevesen és kizárólag erős politikai beütéssel. Feketében viszont annál többen. Azonban azt hiszem, az igazság valahol középen lesz. Van részünk jóban és rosszban is, ahogy boldogságban és szomorúságban is bőven. És annál könnyebb átmenni egy, már évek óta az út közepén tátongó, hatalmas kátyún, vagy kikerülni egy szeméthalmot a járdán, minél érzékenyebbek vagyunk a szépre és a jóra is. Érdemes értékelnünk mindent, mert az a miénk. Ahogy ennek a földnek minden röge, fűszála, bokra, a Nemere, mely a hajunkat borzolja, az Olt vize, a Hargita fenyvesei, ez mind a miénk, és már csak ezek miatt is érdemes mérhetetlenül büszkéknek és boldogoknak lennünk.
Hogy van-e, miért aggódni? Természetesen, van. Elég végigsétálni az utcán, és azonnal szembeötlenek az egyre elszaporodó egynyelvű — román — üzletcégérek, a többség nyelvét nem beszélő, tehát annak igényeit nem ismerő, sőt, sok esetben azt nem tisztelő közhivatalnokok, kereskedelmi egységek kiszolgálói, és még hosszan sorolhatnám. Ne higgye senki egy pillanatra se, hogy a folyamat, mint valami varázsütésre jelent meg, és megállíthatatlan. Egyáltalán nem. Sőt, a megoldás nagyon is egyszerű: nem kell olyan helyen vásárolni, ahol a tulajdonos vagy fenntartó nem tisztel téged meg azzal, hogy anyanyelveden tájékoztasson, sem írásban, sem szóban, a közhivatalokban pedig ragaszkodni kell az anyanyelvű kiszolgáláshoz. Ez törvény és alanyi jogunk. Az „Uşi interioare" és a „Second Hand pt. Copii" tulajdonosai megvetik és lenézik városunkat, népünket, náluk vásárolva helybenhagyjuk viselkedésüket, sőt, meghasonlunk önmagunkkal. A meghasonlás pedig az egyetlen dolog, amely egy népet eltörölhet a föld színéről. Minden mást kibírtunk, kibírunk. Erre múltunk és őseink ereje, kitartása a legjobb bizonyosság.
Blénessy Botond
