A Géza-bányában elhunyt bányászok emlékköve a köpeci temetőben
Hecser László felvétele
Fél évszázadot átfogó névsor
Nem volt fájdalmasabb pillanat sehol Erdővidéken, mint amikor bányaszerencsétlenségben odaveszett vájárt, segédvájárt, csillést temettek, gyerekei körülállták a sírgödröt, s felhangzottak a címben idézett bányászhimnusz akkordjai. Hatvanötre rúg a szomorú emlékű áldozatok száma 1950-től napjainkig. Baróton ma is élő bányamérnökök, e sorok írójának volt munkatársai — Bartha János és Kiss Dezső — munkálkodtak azon, hogy minél teljesebb legyen ez a lajstrom.
A világháború után is rövid ideig működő Polensky-bányában (később Dózsa György-bánya), a köpeci Géza-bányában (valamikor a Kolumbán Géza földtulajdonán nyitották, de a népi demokrácia első évében November 7 nevet kapott!), a barótiban, a vargyasiban, a Bodos-bányában, a Rákosi-aknában tehát jóval több mint félszáz bányamunkás vesztette életét. A szomorú végzetű vállalatnál nyilvántartották azt is, hogy öt munkás vesztette életét a felszíni fejtésekben, kettő pedig a távoli Olténia Motru mélyfejtéseiben, ahová elsősorban a parancs, a sors, a nagyobbacska fizetés kényszerítette őket. Számtalan volt tehát az áldozat, köztük több olyan román kiskatona is, akit a könyörtelen rezsim akkori politikája — származása miatt — arra kényszerített, hogy szolgálatát a szénbányákban töltse le! Kit az édesanyja, kit a szülei, kit pedig gyermekei vagy éppen kedvese siratott, s az emlékezés őrzi ma is neveiket.
A múlt nem veszhet ködbe! Nehéz volna azonban összegyűjteni azoknak az áldozatoknak a nevét, akik az 1950 előtti bányakatasztrófák, omlás-omlasztás, vízbetörés, sújtólégrobbanás, szén-dioxid okozta fulladás, a szén öngyulladásából származó bányatűz vagy más okból származó végveszély miatt vesztették életüket. Mert a régmúlt bányatörténetének is voltak áldozatai, az holtbiztos. Igazolásul idézünk a köpeci bányászat centenáriuma alkalmával kiadott ipartörténeti monográfiánkból (Kisgyörgy Zoltán—Vajda Lajos: Köpecbánya 1872—1972. Sepsiszentgyörgy, 1972), jelezve, hogy akkoron még nehezebbek, mostohábbak voltak azok a munkakörülmények, melyek könyörtelenül szedték az áldozatokat. ,,Köpeczbányán a munkaidő 12 órás műszakokra oszlott, s a hosszú munkanap alól nem volt kivétel a gyermekmunkások számára sem, akiknek létszáma 1895 és 1908 között átlag 10 és 30 között váltakozott... 1887 és 1895 között egy-egy halálos kimenetelű balesetet jegyeztek fel. Az akkor használatos ácsolás nélküli kamrapillét-fejtési mód, a bányatüzek veszélynek tették ki a telepet, semmilyen biztonságot nem nyújtottak a fejtésben dolgozó munkásság számára. A bányakatasztrófák és balesetek elkerülése csupán a munkások megérzésére, tapasztalatára alapozódott. Amint az akkori feljegyzések, fényképek bizonyítják, munkavédelmi öltönyök és felszerelések nem voltak. A bányászok saját ruhájukban, fejükön kalappal dolgoztak, olajmécses volt a gyenge fényforrás, a bánya természetes módon levegőzött, olykor a beépített kemencék segítségével próbáltak javítani a bányalevegő járásán... Mondanunk sem kell, hogy a zsákutcaszerű fejtésekben, nehéz levegőben dolgoztak a munkások, a munkahelyek hőmérséklete 25 Celsius-fok felett volt. A ki-kitörő bányatüzek okozta vízgőz és lepárlási gázok jelenléte még nehezebbé tette a levegőt. Nehéz volt a hosszú távon való kézi csilleszállítás, a vízgyűjtő zsompokból olykor kézzel, vödörrel merték ki a vizet." Kétségtelen, hogy 1950 után gyökeresen megváltoztak a munkabiztonsági körülmények, és mégis, a lepergett fél évszázad megszedte a maga áldozatát. Csak a teljesség kedvéért mondjuk el, hogy az erdővidéki bányászat gyökerei 1872-nél régebbiek. 1839-ben kezdték fejteni a baróti Nagyáj nevű helyen a szenet. Első termelője egy odavaló, Szabó Imre nevű kovácsmester volt. Az 1844-ben alakult fülei vashámorban, a vasolvasztásnál, de a szabadságharc idején is felhasználóra talált a baróti szén. ,,A Súgó és Nagyáj nevű földhátakon ma is felismerhetők azok a kisebb bányák, melyekből az ötvenes években a fülei hámor a lignitet termeltette" — írta Pap Károly budapesti geológus 1915-ben. Ettől kezdve szórványos bányakitermelések nyíltak Magyarhermányban, Felsőrákoson, Vargyason, Bibarcfalván, Középajtán. Erdővidéken olyan iparág volt a szén, a vas és később a diatomit bányászata, hogy az 1871-ből származó baróti (sárgarézből készült) céhbehívó táblán a két kalapáccsal jelölt bányászat emblémája is is látható. Emlékmű és emlékhely a munka áldozatainak Akár százra is tehetnénk tehát a másfél évszázadnál hosszabbra nyúló bányászkodás áldozatainak számát, hiszen nem egy, a régi egyházi halottas anyakönyvekben elfekvő papi bejegyzés győz meg arról, hogy akkor is számos személy ,,a föld alatti munka áldozata" lett. A XIX. század végén alakult köpeci egykori fúvósegyesület papírjai között akadtunk olyan adatra, hogy a ,,rezesek évente szomorú zenével kísérték a temetőbe a bányaszerencsétlenségben odaveszetteket". Az első nagy katasztrófa a köpeci Géza-bányában történt, ahol a kissé rosszul sikerült topográfiai mérés eredményeként áttört a víz abba a tárnába, ahol munkások dolgoztak. A nagy nyomású vízből lehetetlen volt a menekülés, hosszú idő telt el, amíg a vizet szivattyúállomás a felszínre pumpálta, s meg lehetett keresni a bennfulladtak holttesteit. Hatan voltak: Sánta Péter (két árva fiúgyermekét e sorok írója is ismerte), Náfrádi Balázs, Mihály András, Anton Cojan, Simion Dascălu, Carol Ioan Dobriaş. E sorok írója közel harminc esztendeig dolgozott a bányaiparban, majdnem naponta bejárt az akkori bányák tárnáiba, ismerte a bányásznemzedékeket, nemcsak a bányákból, hanem a továbbképző tanfolyamok padjaiból is. Éveken keresztül a bányász közművelődés munkásaként mint szakszervezeti kultúrfelelős, miként azt ma is tudják Erdővidéken az idősebb generációk, az is feladata volt, hogy búcsúztatót mondjon a vállalat nevében sok-sok áldozat sírjánál. Nem volt könnyű vigasztalót mondani akkor, amikor az egész falu sírt. A gyászbeszéd-gyűjteményt ma is őrzöm. Köpecen, Vargyason, Olaszteleken, Magyarhermányban, Szárazajtán, Középajtán álltuk körül a nyitott sírokat. Kegyetlenül fájdalmas volt a várakozás, amikor napok, egy hét múlva fogyott ki a Vargyas I. bányát elöntő víz a tárnákból, s csak akkor találták meg, hozták napvilágra a víz alatti iszapból az egyik olaszteleki bányász holttestét. Magyarhermány és Szárazajta népe ma is emlegeti találkozások alkalmával a ,,legfájdalmasabb temetést". Köpecen tiszteletes Nagy Dénes, Vargyason Dimény András, Olaszteleken Nagy Dezső, Szárazajtán Beke Tibor, Magyarhermányban Incze Sándor, Középajtán Tompa László tiszteletesek temetési prédikációit követően búcsúztatta e sorok írója az elhunytakat, bányászbarátok, munkatársak, falusfelek százai fejezték ki együttérzésüket a gyászolókkal. Az már csak a letűnt idők fintora, kivételesen kegyetlen pillanat volt, amikor az egyházfenntartási járulékával adós áldozat számára nem szólaltak meg a harangok, kegyetlen feladatként e sorok írójának kellett elmondania a vállalati búcsúztatót. Nagy úr a feledés, de akkora nem lehet, hogy végleg a múlté legyen az emlékezés. Nos, ennek az emlékezésnek gyújtotta meg a szövétnekét a Barót városi RMDSZ-választmány, amikor magyarhermányi vörös andezitből készült klasszikus obeliszkre helyezik el azoknak a névsorát, akik évtizedekkel ezelőtt életüket vesztették a szénbányák mélyén. Egybeesik ez a megemlékezés azzal az ipartörténeti momentummal, amikor a mélyművelésű bányák bezárási munkálatai véget értek, betonlappal zárták le a Rákosi aknát, alkonyát éli az a vállalat, ahol évtizedekkel ezelőtt ezrek keresték a mindennapi kenyeret. Május 24-én, szombaton a baróti temető ravatalozókápolnája előtt ismét felhangzik a bányász fúvószenekartól a bányászhimnusz. Szomorú, de egy nemes ünnepi mementóra hívja az áldozatok maradékait, az egykori barátokat, munkatársakat. A bányászhimnusz régi zenei emlék, énekes és hangszeres változatai rég ismerősek a magyar bányásztársadalom körében, s így Erdővidéken is. Igaz, hogy nem himnuszként, hanem bányászinduló megnevezéssel számtalanszor hangzott el az egykori Köpeci Bányavállalat bányászénekkara előadásában is szerte ebben az országban. Azoknak, akik bányászcsalád sarjai, akik bányászkolónián nőttek fel, egész életüket végigkísérte a mély érzelmeket ébresztő himnusz dallama-szövege. Így volt és van ez a mai Köpecen, Köpecbányán, Baróton, de Erdővidék minden falujában, ahol még bányász apák és nagyapák élnek. ,,Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete. Váratlan vész rohanja meg, mint bérctetőt a fergeteg. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Ha elveszünk mélyen, alant, nem lesz nekünk nehéz a hant. Anyánk, a föld majd átölel. Szerencse fel, szerencse fel!" - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - „Bányásznak halni szép halál, egekbe szállni fel, Szerencse fel!"
