Napjaink dinamikus, színes, határozott, sokoldalú vagy a sokoldalúság látszatát keltő, esetenként kérészéletű lénye a jelölt. Aki szerencsés esetben elhivatottság és tenni akarás okán indul az önkormányzati választásokon, szerencsétlenebb helyzetben politikai kalandvágyból vagy más, körülményesebben diagnosztizálható vágyakozás okán.
Maradva a legoptimistább változatnál, a felkészült jelöltnek egy dolgot talán érdemes megfontolnia: tökéletlenségre és középszerűségre már nincs idő. Nincs, mert az a kisebb vagy nagyobb térség, amely az elkövetkezőkben nem tér magához eddigi ,,Csipkerózsika-álmából" ― bocsánatos képzavarral élve ―, már nem is nagyon ébredhet fel. Mert, sajnálattal legyen mondva, aki most lemarad, arra végképp a kullogás vár.
A jelölt tehát ígér. Mindent. Ugyanakkor a jelölt hajlamos fátylat borítani az eddigi kudarcra, nevetségességre és életképtelenségre. Mert ő nem feltétlenül és nem mindig a múltból kovácsol politikai tőkét, hanem akár abból is, hogy udvariasan, avagy diplomatikusan nem fűz kommentárt az elmúlt négy-, nyolc- vagy tizenkét esztendős mandátumok eredményeihez, illetve eredménytelenségeihez.
A jelöltről lehet legendát szőni, mennybe meneszteni és pocskondiázni őt. Vagy azért, mert ismert, vagy mert ismeretlen. Vagy mert egyáltalán bátorkodik létezni. De egy biztos: csak az választható — akár egy eldugott község önkormányzati képviselőjének, akár a megyeháza élére —, aki nekilendül ennek a megmérettetésnek. Hogy valójában csak az ajánlható, akinek elképzelése is van a jövőről, az már egy másik, jóval bonyolultabb kérdéskör. Mivel inkább azok méltóak figyelemre, kiket emberként is foglalkoztat — nem csupán politikusként, kampányszólam erejéig —, hogy merre, hogyan, miért tartunk. Vízió nélküli önjelöltek, önös érdekűek pedig feledhetőek. Most és mindörökké.
