A koszorúzásokhoz és a meghívottakhoz két minisztérium – a védelmi és a belügyi – jóváhagyása kell, és ha nekik nem tetszik valami, bele is szólhatnak egy-egy esemény forgatókönyvébe; ráadásul mindent záros határidőig, akár tizenhárom hónappal előre be kell jelenteni.
A törvénytervezetet az RMDSZ durva központosításnak érzi, hiszen így akármelyik falusi  – 1848-as, világháborús vagy simán kulturális jellegű – megemlékezés programját is módosíthatják Bukarestből. Mivel képtelenség minden rendezvényre egy évvel előre készülni, az új jogszabályt akár a magyar közösségi rendezvények akadályozására is használhatják. Azt még nem tudni, hogy  Iohannis államfő aláírja-e az önkormányzatiságot súlyosan csorbító tervezetet, de az aggodalomra minden okunk megvan.
Ezt a Ceauşescu-korszakra emlékeztető, a felülről diktált és felügyelt ünnepléseket visszahozó tervezetet ugyanis nem az SZDP, hanem a decentralizálást, hatékonyságot és komolyságot hirdető Cioloş-kormány dolgozta ki, s bár eredetileg csak protokolláris rangsorolásnak szánták, szörnyű irányba kanyarodott: ezek után várhatjuk, hogy egy-egy évforduló szónokait, zászlóit, feliratait és jelszavait is az országos protokolltanácstól kapjuk. No meg azt az utasítást, hogy mikor, kinek, mennyit tapsoljunk 27 évvel a diktatúra megbuktatása után...
Románia nagyon készül százéves fennállásának megünneplésére, több hasonlóan dagályos tervezet vár elfogadásra. Ceremóniákon, cifraságokon törik a fejüket a törvényhozók, kormánytagok, politikusok, mintha minden gondunk meg lenne oldva, és már csak az maradt volna hátra, hogy bokrétát tűzzünk a befejezett műre. Azoknak, akik ezért kapják magas béreiket (a mi adónkból), nincs egy épkézláb javaslatuk a kivándorlás megfékezésére, nem törik magukat azon, hogy az állam polgárai jól érezzék magukat otthonuk ajtaján kívül is, hogy legyen a harmadik évezredhez méltó egészségügyi ellátás, kiegyensúlyozott gazdaság, korszerű infrastruktúra, tiszta környezet. Az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat ígéreteinek megvalósításáról nem is beszélve...
Mindettől még nagyon távol állunk. A legfrissebb példa: szétázott falvak tucatjai mutatják, hogy egy mindig ugyanott pusztító árvizet sem tudnak kivédeni a hatóságok – talán, mert senki sem a munkára, csak a díszmenetekre gondol. Jobb lenne a zászlólengetésre (és -üldözésre) pazarolt energiákat építésre fordítani: hogy legyen, amit ünnepelni. Mert most egy piszkos, elhanyagolt, rendetlen és roskadozó rendszerben élünk, és ezt a tényt nem fogja eltakarni semmiféle állami protokoll.