A Volt Politikai Foglyok Szövetségének sepsiszentgyörgyi irodájában az évek során nagy mennyiségű, többek között a kollektivizálás és a deportálások idejéből származó igazoló anyag is összegyűlt – jó volna, ha ezeket avatott szakember feldolgozná, gondolta Török József, és kis keresés után meg is találta László Márton történészt, aki már foglalkozott a témával. Így született meg a Kollektivizálásellenes megmozdulások Háromszék megyében című tanulmánykötet, amelyet pénteken a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában mutattak be.
A kötetet bemutató Tóth-Bartos András történész fontosnak tartotta ismertetni a történelmi előzményeket, amelyek a könyvben feldolgozott szűk egy év történéseihez vezettek. Beszélt az első világháború utáni és az 1945-ös földreformról s következményeiről, az 1949-ben szovjet mintára elkezdett kollektivizálási folyamatról, mely első pillanattól ellenállásba ütközött. Ennek következtében a kommunista hatalom lassította a kollektivizálást, társas gazdaságokat alakítanak, majd 1959-ben újra meghirdetik a kollektivizálást, és 1962-re a földek 95 százaléka már állami tulajdonba kerül. A könyv az 1949–50-es időszakban Háromszéken zajlottakat mutatja be, falvanként követve a kollektív gazdaságok alakulását, a zendüléseket, a hatósági atrocitásokat és retorziókat. Tóth-Bartos András elsősorban forráskiadványnak tartja a kötetet, amely a kollektivizálás szervezésének folyamata mellett a kommunista elit viselkedési módjára is rávilágít.
László Márton szerint a vizsgált időszakban Háromszék megye különleges helyzetben volt: a lemhényi Luka László pénzügyminiszter volt az a magyar ember, aki a legnagyobb állami funkciót töltötte be a kommunista rendszerben, féltestvére, Tóth Géza pedig Háromszék megye párttitkára volt – a központi vezetés tehát Háromszéket Luka „megyéjének” tekintette, és elvárásait is eszerint fogalmazta meg, ugyanakkor a megyei pártvezetőség is bizonyítani akart. Így történhetett, hogy a 14 kollektív munkatervét – elsőként Torján alakult, majd Angyaloson és Lemhényben – a helyiek túl akarták szárnyalni, 23 megszervezését erőltetve, csakhogy ezáltal túl sok feszültség gyűlt össze. Amúgy a megalakult kollektívekbe sem önszántukból adták be földjeiket a gazdák, a módszer a kényszerítés, verés, zsarolás volt.
1950 szeptemberében aztán „felrobbant” ez az állapot, a kollektivizált falvak lakói népgyűléseket tartottak, elégették a belépési nyilatkozatokat, jegyzőkönyvet készítettek, amelybe belefoglalták, hogy mégsem akarnak kollektívet, és küldöttséget menesztettek Bukarestbe a kilépési kérvényükkel. A hatalom eleinte tétlenül tűrt, végül szeptember 22-én éjszaka lecsaptak tizenkét faluban: el akarták vinni a „kulákokat”, akiket a kollektivizálásellenesség felbujtóinak tartottak, ám a helyiek védelmükre keltek. A fegyveres összecsapásnak végül négy halálos áldozata lett. 175–200 személyt elvittek, közülük sokat deportáltak, akik majd az 1963-as szabadon bocsátási hullámmal kerülhettek csak haza.
A tanulmány elkészítéséhez a rendelkezésére bocsátott iratok mellett László Márton a Securitate irattárában hozzáférhető anyagokat, de legfőképp a Román Kommunista Párt jelentéseit vizsgálta át, így bemutathatta a hatalom cinizmusát is. A szerző a könyvet egy leendő átfogó, az egész Székelyföldön lezajlott kollektivizálási folyamatot ismertető tanulmány elindítójának tartja.
