Ti ugye azt hiszitek, hogy Cenci néni nem érdeklődik az újabb meg újabb találmányok iránt? No, ebben csalódtok, gyerekek, mert alighogy hírét hallotta a világ legcsudálatosabb találmányának, a rádiónak, mely drót nélkül, egyszerűen a levegőégen át hozza el a beszédet, a muzsikát a világ egyik végiből a másik végibe, bezzeg, hogy nyomban fel is szereltette az ő rózsadombi villájában. Ha nem hisztek nekem, majd hisztek Öcsikének, aki az alábbi levélben írta meg a rádióval kapcsolatos legújabb nadselű gondolatát. Íme:
Édes nagyapóka lelkem, halljon csodát! Cenci nénit annyira elragadta a mi rádiónk, hogy amikor végighallgatott egy érzékeny nótát, lelkesülten kiáltott fel: Gyerekek! A rádiót én is bevezettetem. Nos, bevezettette, s valóban nem sajnálta a költséget, elsőrendű az ő rádiója. Az én tollam nem képes leírni, legfennebb a nagyapóé írhatná le méltóképpen a Cenci néni gyönyörűségét, amikor egyszerre csak fülébe csendült Csokonai Vitéz Mihály halhatatlan költeményének zenéje: Földiekkel játszó / Égi tünemény... Ez volt tudniillik a kedvenc dala Cenci néninek ifjú leánykorában, s most, hogy újra hallotta, valósággal átszellemült az arca, két keze önkéntelen összekulcsolódott, egészen bizonyos, hogy imádkozott. Könnybe borult a szeme, s bár ez a boldogság könnye volt, gondoltam egy nagyot: meg fogom kacagtatni. Ha a lassú csárdásra gyorscsárdás következik, mért ne következzék e szomorú nótára víg nóta? A gondolat nemcsak nadselű volt ezúttal, de szép is, s könnyen végrehajtható. Mialatt Cenci néni hosszan elmerengett, észrevétlenül bemásztam a rádióasztal alá, s jól megváltoztatott hangon rágyújtottam erre a régi, de még mindig népszerű nótára, amelyet épp aznap hallottam egy suszterinastól: Csicsónénak három lánya. / A háromnak egy szoknyája. / Csicsóné, galambom, / Végy még kettőt, asszondom!
– Jesszusom, mi ez? hallottam Cenci néni sikoltását, de én újabb népszerű nótára gyújtottam, mely hangzik a következőképpen: Azért, hogy én gyalog járok. / Szeretnek engem a jányok. / Hajnalba, hajnal előtt. / Rózsafa nyílik a kapum előtt!
– Szörnyű! Szörnyű! – botránkozott Cenci néni, s én nyomban eldanoltam az utolsó két sor egy remek változatát, amely így szól: Hajnalba, hajnal előtt. / Bivalborju táncol a kapum előtt!
– Gyalázat! Disznóság! – kiabált Cenci néni. No de ilyet! Hát ezért vezettettem be a rádiót 10 millió koronáért, hogy nekem ezt nótázzák – piha! ki sem merem mondani.
Nosza, rögtön telefonált a rádióközpontnak, az igazgatót lesvindlerezte, de még a kormányt is, mely ilyen gyalázatos találmányt beenged az országba, hogy asszongya: Csicsónét meg bivalyborjút énekelnek be. Persze a rádióigazgató nem valami finomul válaszolhatott, amit Cenci néni visszakiabálásából következtetek, mondván: Hallja az úr, kikérem magamnak, sem nem álmodtam, sem meg nem őrültem! Mit? Őrült kakadu vagyok? Az úr meg őrült csimpánz! Alászolgája! Ezzel lecsapta a telefonkagylót, de később, amikor egy kicsit kifújta magát, ismét fölvette a kagylót, telefonált a rádiószerelőnek, aki véletlenül nem messze lakott, s tíz perc múlva meg is jelent. Én persze összezsugorodtam az asztal alatt, hallgattam, mint a nyúl a bokorban, már majd megpukkadtam a visszafojtott kacagástól, mialatt Cenci néni aprójára elmesélte a szörnyű, a rettenetes, a hallatlan, a botrányos esetet.
– Nagyságos asszonyom – jutott végre szóhoz a szerelő –, itt valami rendkívüli csuda történt, még a rádiónál is nagyobb csuda, mert magam is lehetetlenségnek tartom, hogy a rádióba beleénekeljenek ilyen ízléstelen nótákat. A nagyságos asszony rádióján nem találok semmi hibát, tehát csakis az lehetséges, hogy csudamódon ezek az utcán énekelt nóták belekeveredtek a hullámzó Balaton... akarom mondani a hullámzó levegőbe, s elnyomták azokat a gyönyörű dalokat, amelyeket a rádióba beleénekeltek.
A szerelő ilyen finom ember volt, szavaival kissé lecsendesítette Cenci nénit, de finom szimatja is volt, mert egyszerre csak letérdelt a rádióasztal mellé, fölemelte a függönyt, mely a hirtelen összetákolt asztal durván faragott lábait takarta el, s mindjárt felfedezett két lábat, abba belekapaszkodott, szép gyöngén húzta, húzta, addig húzta, hogy egyszerre csak künn voltam egész mivoltomban. S mit gondol, mi történt erre, nagyapóka lelkem? Sikerült a nadselű gondolatom: megkacagtattam Cenci nénit!
Csak úgy csengett a ház Cenci néni egészséges, ropogós kacagásától.
– Ó, te kedves csirkefogó, te! – ölelt, csókolt, meg közbe-közbe barackot nyomott a fejemre. – Van száz esztendeje, hogy ilyent szívem szerint nem kacagtam.
– Hiszen éppen ezt akartam – mondtam én.
Amikor aztán jól kikacagta magát, újon felhívta telefonon a rádióigazgatót, bocsánatot kért a sértésért, mondván: a nótákat az a drága lelkem, gyönyörűségem Öcsike énekelte.
– Á! Az Öcsike? – hallottam az igazgató kérdését. – Bravó, Öcsike! Legközelebb jer ide, s beszéld bele a rádióba valamelyik nadselű gondolatodat. Kapsz egy kiló cukorkát!
– Áll a vásár! – feleltem vissza.
No, nagyapó lelkem, gondolta volna-e, hogy ilyen nagy híre lesz az én nadselű gondolataimnak?
A másolat hiteléül:
Elek nagyapó
