Már a cím túl hivalkodó: A Jó, a Rossz, és a K**va Anyád. Olyan, mintha arcul csapnák vele a nézőt: láttál már egy csomó sztorit, kedves barátom, melyekben voltak jó és rossz szereplők, ahogy az lenni szokott; ha ez kell, hát ezt adjuk mi is neked. Született már egy hasonló című westernklasszikus is, ez is valami olyasmi, de azért mégis egészen más. A filmben mindenki, a leglinkebb szereplő is halálkomolyan végzi a dolgát, ebben az előadásban a legkomolyabb szereplő is halálosan komolytalan, mesterien karikírozza a western műfaját.
A látvány, a hangzás, a mozgás, a nyelvezet egyaránt arra játszik rá, hogy idétlenné nagyítsa, aránytalanná torzítsa, nevetségessé tegye ennek a már-már ósdi, meseszerű világnak a jellegzetességeit, allűrjeit, gesztusrendszere modorosságát. Az élet peremén való egyensúlyozás, az emberfeletti bátorság, a halállal való játék, a végtelenné merevített pillanatok és elhamarkodott cselekedetek, a kimondott szavak olykor végzetes jelentősége, a könnyelmű döntések mögötti végtelen életszeretet és a vadnyugat más sajátosságai is megjelentek, de jelentéktelenné silányodtak ebben az előadásban.
Az első megfeszített pillanat is jócskán „túllőtt a célon”, a párbajhősök szobrokká merevedtek, csupán a barátjáért aggódó fiatalember kéztördelése és a kísérőzene hangjai jelezték az idő múlását. Az a bizonyos halálos lövés végtelen számú lövéssé, helyenként valóságos gépfegyverropogássá hígult, a végtelen önuralom és visszafogottság eszeveszett dühkitörésekké, a kimért férfiasság esetlen nőiességgé változott, a kőkemény tekintetek, széles gesztusok kinagyítva és megsokszorozódva nevetségesen üres formákká váltak a pontosan megszerkesztett koreográfiákban.
Kétségkívül volt kreativitás és játékosság az előadásban, voltak izgalmas, látványos megoldások, újszerű, eredeti, a társulat mozgáspalettáján még nem látott különleges elemek, de olyan mozdulatsorok is részét képezték a produkciónak, melyek sem látványosak, sem újszerűek nem voltak, inkább amolyan üresjáratokként töltötték ki az időt a támpillérjelenetek között. A bögyö-bögyö blabla nyelv egy humoros fordulattal egyszer csak érthetővé vált egy pillanatra, a kurvaanyázás sohasem tudott olyan őszintén megtörténni, hogy érthetővé váljék. Mindegyik elhangzásakor erőltetettnek tűnt, nem szervesült a jelenetekhez, mintha ezek csak alibiként szolgáltak volna ahhoz, hogy ki lehessen mondani mint egyedüli értelmes szövegét az előadásnak. A koncepció szempontjából azért mindenképpen találó volt ez a szitok, jól fedte a rendező attitűdjét a témával kapcsolatosan.
Az alkotók érezhetően jól szórakoztak a próbákon, de azért keményen megdolgoztak a produkcióval. Megjelenésben komikusra, hozáállásban komolyra vették figuráikat, és alaposan beleizzadtak a játékba, bár a csoportos koreográfiáknál a pontosság, a szimultán mozgások hagytak némi kívánnivalót maguk után. Mindaz, ami tényleg ütős, látványos lehet ezekben, visszájára fordul, ha nem egyszerre emelkednek a lábak. A számomra emlékezetes pillanatokhoz Deák Zoltán mimikája, Polgár Emília színpadi jelenléte, Veres Nagy Attila pisztolyforgatása mindenképpen hozzátartozik.
Jó a zene, a hangeffektusok, ügyes a térhasználat, a nézők képzeletére bízva a filmekből jól ismert, jellegzetes díszletek. Jó lett volna, ha mást is a fantáziánkra bízott volna a rendező, ha nem lett volna minden ilyen harsányan megmutatva, kikiáltva, túlpörgetve. Ha kevesebb lett volna a mozgás, és több az azokat kiváltó indulat, ha a felszín mögé is belesett volna az előadás...
A vége is tipikusan vadnyugati volt: kedvenc hősünk mindenkivel végzett. Már csak egy alvó ember volt hátra, de ahogy rászegezte a fegyvert, hirtelen... felébredtünk. Lehet, hogy csupán egy ember bizarr álma volt az egész?