Valahogy úgy éreztem magam az M Stúdió Mozgásszínház Fehér Ferenc által rendezett legújabb előadása végén, mint amikor bőséges lakoma után az ember kicsit szédülten áll fel az asztaltól. Ugyan fogyasztható volt minden, amit elénk tártak, sőt, egészen ízletes falatok is akadtak a menüsorban, de így összességében az egész kicsit nehezen emészthető. Hogy szeszből volt-e sok vagy cukorból, sóból, zsírból, azt nehéz lenne pontosan meghatározni, de az émelygés határozottan érezhető volt.
Már a cím túl hivalkodó: A Jó, a Rossz, és a K**va Anyád. Olyan, mintha arcul csapnák vele a nézőt: láttál már egy csomó sztorit, kedves barátom, melyekben voltak jó és rossz szereplők, ahogy az lenni szokott; ha ez kell, hát ezt adjuk mi is neked. Született már egy hasonló című westernklasszikus is, ez is valami olyasmi, de azért mégis egészen más. A filmben mindenki, a leglinkebb szereplő is halálkomolyan végzi a dolgát, ebben az előadásban a legkomolyabb szereplő is halálosan komolytalan, mesterien karikírozza a western műfaját.
A látvány, a hangzás, a mozgás, a nyelvezet egyaránt arra játszik rá, hogy idétlenné nagyítsa, aránytalanná torzítsa, nevetségessé tegye ennek a már-már ósdi, meseszerű világnak a jellegzetességeit, allűrjeit, gesztusrendszere modorosságát. Az élet peremén való egyensúlyozás, az emberfeletti bátorság, a halállal való játék, a végtelenné merevített pillanatok és elhamarkodott cselekedetek, a kimondott szavak olykor végzetes jelentősége, a könnyelmű döntések mögötti végtelen életszeretet és a vadnyugat más sajátosságai is megjelentek, de jelentéktelenné silányodtak ebben az előadásban.
Az első megfeszített pillanat is jócskán „túllőtt a célon”, a párbajhősök szobrokká merevedtek, csupán a barátjáért aggódó fiatalember kéztördelése és a kísérőzene hangjai jelezték az idő múlását. Az a bizonyos halálos lövés végtelen számú lövéssé, helyenként valóságos gépfegyverropogássá hígult, a végtelen önuralom és visszafogottság eszeveszett dühkitörésekké, a kimért férfiasság esetlen nőiességgé változott, a kőkemény tekintetek, széles gesztusok kinagyítva és megsokszorozódva nevetségesen üres formákká váltak a pontosan megszerkesztett koreográfiákban.
Kétségkívül volt kreativitás és játékosság az előadásban, voltak izgalmas, látványos megoldások, újszerű, eredeti, a társulat mozgáspalettáján még nem látott különleges elemek, de olyan mozdulatsorok is részét képezték a produkciónak, melyek sem látványosak, sem újszerűek nem voltak, inkább amolyan üresjáratokként töltötték ki az időt a támpillérjelenetek között. A bögyö-bögyö blabla nyelv egy humoros fordulattal egyszer csak érthetővé vált egy pillanatra, a kurvaanyázás sohasem tudott olyan őszintén megtörténni, hogy érthetővé váljék. Mindegyik elhangzásakor erőltetettnek tűnt, nem szervesült a jelenetekhez, mintha ezek csak alibiként szolgáltak volna ahhoz, hogy ki lehessen mondani mint egyedüli értelmes szövegét az előadásnak. A koncepció szempontjából azért mindenképpen találó volt ez a szitok, jól fedte a rendező attitűdjét a témával kapcsolatosan.
Az alkotók érezhetően jól szórakoztak a próbákon, de azért keményen megdolgoztak a produkcióval. Megjelenésben komikusra, hozáállásban komolyra vették figuráikat, és alaposan beleizzadtak a játékba, bár a csoportos koreográfiáknál a pontosság, a szimultán mozgások hagytak némi kívánnivalót maguk után. Mindaz, ami tényleg ütős, látványos lehet ezekben, visszájára fordul, ha nem egyszerre emelkednek a lábak. A számomra emlékezetes pillanatokhoz Deák Zoltán mimikája, Polgár Emília színpadi jelenléte, Veres Nagy Attila pisztolyforgatása mindenképpen hozzátartozik.
Jó a zene, a hangeffektusok, ügyes a térhasználat, a nézők képzeletére bízva a filmekből jól ismert, jellegzetes díszletek. Jó lett volna, ha mást is a fantáziánkra bízott volna a rendező, ha nem lett volna minden ilyen harsányan megmutatva, kikiáltva, túlpörgetve. Ha kevesebb lett volna a mozgás, és több az azokat kiváltó indulat, ha a felszín mögé is belesett volna az előadás...
A vége is tipikusan vadnyugati volt: kedvenc hősünk mindenkivel végzett. Már csak egy alvó ember volt hátra, de ahogy rászegezte a fegyvert, hirtelen... felébredtünk. Lehet, hogy csupán egy ember bizarr álma volt az egész?