Az állatvilággal rokonító ősi ösztönünk az utánozva tanulás, a modell, a példakép vágyott, irigyelt tulajdonságainak magunkra öltése. Az önmagunkkal való szüntelen elégedetlenség, a tökéletesedés hajtóereje, a siker áhítása, az érvényesülés útjának elsajátítása, énképünk javítása példaképeink asszimilálásával... E szellemi, lelki, érzelmi asszimilálás sikerülhet — és ezáltal módosítja személyiségünket, de bárhogyan is akarnók, megtörténhet, hogy lehull rólunk, mint nem sajátunk. Példaképeink környezetünkből kerülnek ki: szülő, nagyszülő, tanár, barátok vagy ezek szülei, rokonaink, munkatársaink. Előző írásainkban viszont azt állítottuk, hogy már gyermekkorban körvonalazódnak személyi jegyeink, melyek megszilárdulnak a serdülőkorban. Akkor hát későbbi példaképeink csak kialakult személyiségünk álcázását szolgálnák? Pusztán a társadalmilag hasznos alkalmazkodás lenne, ami mögött valódi énünk rejtőzik?

Az igaz, hogy személyiségünk ,,váza", ,,kerete" már készen van fiatal felnőttkorunkban, de életünk stratégiáját huszonévesen alakítjuk ki, és folyamatosan módosítjuk (ha szükséges) életünk pályáját, miközben újabb és újabb — várt vagy váratlan — helyzetekben találkozunk későbbi példaképeinkkel. Természetesen, a példakép lehet egy kasszafúró börtöntársunk is a maga tapasztalataival, de éppen úgy lehet az a fiatalosan középkorú, mindig ,,fitt" vállalatvezető felettesünk is, akinek mind az öltözködési, mind a vezetési stílusát igyekszünk ellesni, beépíteni tudatosan énképünkbe.

Igen gyakori leánygyermekek apjuk iránti rajongása és jövendőbelijük e minta alapján történő elképzelése. Hasonló­képpen látja a fiúgyermek leendő asszonyában az anyai mintát mindennapi szokásokban, háztartásvezetésben, főzésben. Ezen elvárások be nem teljesülése csalódást, sokszor válást eredményez. Hasonló­képpen gyakori a nagybácsi-, nagyapa-, kedvelt tanár-, tanárnő-példakép. Egy viszont biztos: csak az a személy épülhet énünkbe, aki eredeti személyiségünkkel rokon. ,,Testidegen" (lélekidegen) nem lehet tartósan példaképünk!