Vajon mit hoz az új esztendő? Kimondva vagy kimondatlanul mindannyiunk gondolataiban ott kavarog ez a kérdés az új év első napjaiban. Sokféle érzés tobzódhat ilyenkor bennünk a félelemtől a reményig, a kíváncsiságtól a bizakodásig. Megpróbáljuk magunk mögött hagyni az óév sikertelen próbálkozásait, kudarcait, remélve, hogy az új évben jobban mennek a dolgaink, s talán sikerül békésebbnek, szeretetteljesebbnek lenni.
Az év végéhez közeledve több feleséggel, családanyával volt lehetőségem beszélgetni, számot vetve az elmúlt esztendő történéseivel, tapasztalásaival, előre tekintve az új év kihívásaira. Örömmel tapasztaltam, hogy legtöbbünk közös vágya az volt: nagyobb békességgel, szelídséggel, derűvel és reménységgel éljük meg a mindennapjainkat. Arra vágyunk, hogy otthonainkban teljesebb és tartósabb legyen a béke.
Fontos felismerés született meg bennük: nem is az a legfontosabb, hogy mi történik majd velünk az új esztendőben, hogy miként alakulnak a dolgaink vagy hogy milyenek lesznek a körülményeink, hanem sokkal inkább az, hogy miként reagálunk, mit teszünk egy-egy kihívásnak számító, első látásra talán az erőnket próbáló helyzetben.
Ha azt akarjuk, hogy a családjainkban békesség legyen, a munkát magunkban kell elkezdenünk. Mindenekelőtt magunkban kell békét teremtenünk, ugyanis otthonaink jó vagy rossz hangulata nagy mértékben tőlünk, feleségektől, édesanyáktól függ.
Hogyan lehetünk a béke apostolai? Mit tehetünk ennek érdekében? Ezekre a kérdésekre keresve a választ, fogalmazódott meg bennünk, hogy „felejtenünk kell azt, ami mögöttünk van, és neki kell rugaszkodnunk annak, ami előttünk van”. (Fil 3,13) El kell engednünk a múlt tévedéseit, hibáit, meg kell bocsátanunk magunknak és másoknak. Ha múltbeli kudarcainkra, sérelmeinkre, hiányosságainkra irányul a figyelmünk, nem leszünk képesek helyt állni a jelen kihívásaiban. Engednünk kell, hogy megszülessen bennünk az újrakezdés vágya, illetve a döntés, a konkrét elhatározás arra vonatkozóan, hogy mindezt hogyan fogjuk megvalósítani.
Fontos az is, hogy meglegyen a szívünkben Isten békessége, mert csak akkor leszünk képesek harmóniában élni másokkal, ha kiengesztelődünk Istennel. Ha Jézussal, a Békesség Fejedelmével élünk együtt, akkor nem bajkeverő, hanem béketeremtő nők leszünk otthon és a munkahelyünkön egyaránt. Az embereket bátorítjuk, nem pedig romboljuk. Többet dicsérünk, mint kritizálunk. Hidakat és nem falakat építünk. Irgalmat gyakorlunk, és arra törekszünk, hogy elsőként szeressünk, s mi legyünk azok, akik egy konfliktus esetén bocsánatot kérünk vagy békejobbot nyújtunk.
Erre talán sokan azt mondják: ez képtelenség, nem lehet csak úgy elengedni a múlt sérelmeit, túlságosan fájnak, nem lehet azokat csak úgy megbocsátani. Ez valóban nehéz, de az, aki az emberi lét minden mélységét, fájdalmát megtapasztalta, segíthet.
Engedjük be Jézus Krisztust az életünkbe, hagyjuk, hogy szeretetével, békességével egyengesse útjainkat, hogy rendbe tegye, helyrehozza, kiigazítsa az életünkben azt, ami összetört. Ő az, aki képes megőrizni a jobbra vagy balra történő eltévelyedéstől, újra meg újra visszaterel a jó útra. Segítségével és támogatásával a békesség követei lehetünk családjainkban és környezetünkben.
Kertész Marika,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
